winter wonderland

Ezen az úton megyek reggelente a buszhoz. Itt is némi meglepetést okozott, hogy havazni kezdett, mert csak két nap után takarították le a járdát. Egyébként azóta is folyamatosan esik, imádom.

immd 12.08.

A hétvégén hirtelen szükségünk lett volna három felespohárra, amit magunkkal vihetünk Brnoba Ricsihez, mert úgy tűnik, magyar népszokás, hogy hordjuk magunkkal a piánkat, és boldog-boldogtalant itatunk vele. Én Unicumot tartok a szekrényben társasági események esetére, ő meg házit, ez van.
Szóval kellettek nagyon a felespoharak, de némely önkéntesek annak is örülnek, ha nem egy darab bögrét kapnak a szervezetüktől, hanem kettőt, és így nem kell folyamatosan mosogatni, ha vendég jön. Flancos felespohárról szó sincs (eddig nem is volt rá szükség). Akkor kérjünk kölcsön valakitől a munkahelyen.
Így hát az általános felfordulás közepette (éppen karácsonyvárós-kézműveskedős eseményünk volt) odamentem Sabina anyukájához, és elkezdem neki magyarázni, pantomimmel kísérve, hogy alkoholhoz kellenének little glasses. Egy pillanatig elgondolkodott, aztán bólogatott, hogy jó, persze, kövessem. Követtem, bár nem értettem, hogy mit akar a hűtőnél, csak akkor esett le, amikor kivette onnan a főnök németországi konferenciáról hozott áfonyalikőrjét, és megkérdezte, hogy ebből töltsek?
Aztán tisztáztuk a helyzetet, lettek helyes kis poharaink, a pálinka finom volt, de azt máig nem értem, hogy tényleg nem találtak volna semmi kivetnivalót abban, hogy a munka kellős közepén elkortyolgassak egy kis likőrt?

liszteszsák 2.

Károly híd reggel tízkor.

Hétfőn reggel, miután feljöttem a metróból és átmentem azon a hídon, ahonnan a fenti kép is készült, olyan érzésem volt, hogy az összes turista hazament.

De lehet, hogy inkább a Károly hídon akartak átjutni a túloldalra.

Rájöttem, hogy imádom a kilátókat, és azokból itt nincs hiány. Egy könnyed sétával felkapaszkodtam a Letná nevű parkba, ahonnan életem legszebb kilátása tárult elém. Komolyan, még a párizsi fényeket is überelte. Egész nap addig a tíz percig nem volt beborulva az ég, amíg lefelé bámészkodtam, és emellett a várost félig még valami köd vagy pára borította.

 

Utána elkezdtem kószálni a parkban a hegy tetején. És akkor megláttam egy bazinagy, pirosra mázolt, integető fémrudat. Semmi különös, csak egy metronóm. 

Persze ha már villanydrót, arra cipőt kell dobni. A hegyről mezítláb levonuló turistahadakat vizionáltam.

Ahoj!

Aztán megkerestem a John Lennon-falat. Először Lennon emlékére festettek fel valamit arra a bizonyos falrészre, aztán fokozatosan a rendszer elleni tiltakozás helye lett. '90 után meg az "itt jártunk 2003.07.21." típusú firkáké is. Eldugott helyen volt, egyszer-kétszer eltévedtem, és úgy tűnik, a többi turistának sem ment könnyen megtalálni, mert nem hemzsegtek a környéken.

Aznap megnéztem még a régi zsidónegyedet, viszonylag kis helyen öt-hat zsinagógával és egy vadregényes kis temetővel. Vannak köztük egyszerűbbek, múzeummá alakítva, nekem nagyon bejövősek (Spanyol zsinagóga szépséges mór stílusban) és sokkolók (végeláthatatlan hófehér falak teleírva a holokauszt cseh áldozatainak neveivel). És van még egy kis temető kidőlt-bedőlt sírkövekkel, ott van eltemetve az a rabbi is, aki állítólag életet lehelt a gólembe. Ebbe, itt. 

Aznap elmentem a Comeniusról elnevezett múzeum mellett, de hétfő lévén zárva volt, úgyhogy a keddet azzal indítottam, annyira korán, hogy még be sem akartak engedni tíz előtt öt perccel. Pedig biztos vagyok benne, hogy én lehettem az egyetlen, aki egész délelőtt arra járt. Aranyos kis múzeum egyébként a cseh iskolák történetéről meg Comeniusról, az egyetlen hibája számomra az volt, hogy olyan mennyiségű ismeretet tartalmazott, amit szegény kómás fejem képtelen volt befogadni. De töriseknek és retrómániásoknak kötelező... soha nem volt még a kezemben ötven évvel ezelőtti első osztályos matekkönyv.

Aztán még mindig volt időm a buszig, úgyhogy megnéztem az iparművészeti múzeumot is, az időszakos kiállítás a spanyol dizájnról persze alig két napja zárt be, nem baj. Van üveges kiállításuk, órás kiállításuk, ékszeres kiállításuk, ruhás kiállításuk, ezt sem lehetett egy óra alatt felfogni, csak annyira volt elég, hogy megállapítsam, ide is vissza kell jönni.
Végül a buszhoz átszaladtam a fél városon, mert azzal egy egész villamosjegyet megspóroltam, és aztán nagyon kezdtem szeretni a magán busztársaságokat, mert adnak ingyen forró csokit, és olcsóbb a buszon a Kofola, mint a boltban. 

echte ungarische spezialität

Minden csütörtökön azt a kaját szoktam enni, amit a bölcsisek is kapnak. Minden reggel bedobozolva hozza valahonnan egy bácsi, és természetesen az adag is babaméretű, de most nem ez a lényeg.
Hanem az, hogy ma segedínsky guláš volt (de mellé azért knédli). És ezek után igazán kíváncsi lettem rá, hogy Szegeden vajon gulyásnak nevezik-e azt, amikor valaki egy jó kis pörköltbe belefőzi a savanyúkáposztát is.

liszteszsák

(A cím egy korábbi ihlettelen pillanatnak, az így felfedezett randomszógenerátornak és egy elhamarkodott ígéretnek köszönhető.)
Egyre gyűlnek a meg nem írt dolgok... most bepótlom a múlt hétvégét. Szóval a hétfőt és a keddet is kivettem szabadnapnak, hogy elég időm legyen megnézni Prágát. Az eggyel azelőtti hétvégén még le voltam nyűgözve, hogy naponta egyszer létezik közvetlen vonat Prágába, és odavoltam az egészért, az 5.15-ös indulással együtt. Azóta a fáradtságom csak nőtt, nem lelkesedtem már annyira a félötös kelésért, és úgy általában, halálra untam magam három és fél óráig egy helyben ülve. Tanulság: lehet, hogy legközelebb inkább utazok kicsit többet és izgulok az átszállás miatt, talán még az is jobb a kínlódásnál. (Vajon mi a jobb, próbálkozzak hasztalanul az alvással, bámuljak ki a fejemből vagy próbáljam felfogni, amit a könyvem ír?)
A korai indulásnak viszont kétségtelenül megvan az az előnye, hogy fél tízre már ott voltam Ramonánál, akinél a következő négy napban csöveltem, és aki eszméletlen menő helyen önkénteskedik: leszálltam a buszról, Prága központjától úgy félórányira, a hátam mögött panelek, velem szemben meg egy régi épületegyüttes és egy karámban (vagy miben) lovak. Hát itt dolgozik ő. Később, amikor körbevezetett, kiderült, hogy a komplexum régen egy farm volt, most pedig főleg környezettudatos neveléssel foglalkoznak, gyerekeknek tartanak foglalkozásokat (meg van ott biobolt, hostel, kis múzeum, mindenmás). A cuki bolyhos nyuszikáktól a méhekig mindenféle háziállat van náluk, és az épületek mögött egy kis ösvényen gyümölcsöskertbe/kiserdőbe jutni. Lesből támadó természet a város közepén.
Csak délután mentem vissza a városba, Dórival találkozni a várban, ezt zseniálisan meg is oldottuk négy-öt telefonhívás után. És mivel már késő volt, mire összetalálkoztunk, az Arany utcácskát ingyen néztük meg... ezért érdemes néha szerencsétlenkedni. Utána felfogaskerekűztünk a Petřín-hegyi kilátóhoz, ami szép példája annak, hogy néha nem csak Ázsiában másolnak, a kilátó ugyanis látványosan hasonlít az Eiffel-toronyra. Már ezért megéri felmenni. Aztán a Károly híd következett, szerencsére már alig voltak rajta turisták, legalábbis egész jól lehetett rajta haladni. A város túloldalán kóvályogtunk még egy kicsit a főtér felé, itt már alig tudtunk továbbjutni a tömeg miatt, ami a szuvenírboltok közt tülekedett. Megnéztük még a főtéri óratornyot, aztán Dórit egy unott tourinformos útbaigazította a Vencel tér felé, én meg visszaindultam a metróval. A legtöbb prágai metróállomás egyébként ilyen elvetemülten retró, csak mind más-más színben:

. 

Épp a közös-vacsizós-önkénteses buli elejére értem oda, gyorsan prezentáltam is az unicumomat, mert az mindig kell. És nem is hinné az ember, de a többségnek ízlik (vagy netán a kaland kedvéért isszák).
Másnap a Vyšehrad nevű várat néztük meg, ez még egy olyan hely, ahonnan gyönyörű a kilátás a városra és a folyóra, és még belépő sincs. Az erődben van még egy gyönyörű neogótikus templom (miért nem fotóztam?) és mellette egy temető, ahol például Dvořákot vagy Smetanát temették el, de a többi sírt is érdemes megnézni, mert az összes egy műalkotás, órákig lehet őket böngészni. Végül leereszkedtünk a városba, és Ramona ötletének engedve megettem életem első szusiját, csak hogy autentikus legyek.
És a másik két napot meg majd holnap megírom, de most muszáj aludni mennem, mert összeszedtem valami szépet az ovisoktól, és tegnap nem bírtam aludni a fejfájástól.

egy kis random

Imádom a kolis sütőt, hiába van rá felfestve még a háromszáz fok is (lehet, hogy nem Celsius, hanem valami cseh mértékegység), csak langyosodik, nem túlzottan melegszik, ha nem találom el rajta az öt felfestett ábrából a megfelelőt. A negyvenéves hightechnek köszönhetően a süti kissé nyers maradt.
Szépen, megfontoltan el akartam tűnni a munkából kettő körül, amikor közölték, hogy ugye tudom, hogy holnap megyünk az iskolába foglalkozást tartani fogyi gyerekeknek, és ugye mindennel elkészültem rá. Hoppá. Már megcsináltam egy karácsonyfadíszt, amit majd mutogathatok, hogy ilyet fogunk gyártani, de még körülbelül hatmillió kis textilnégyszöget kellett vágnom, amivel majd a gyerekek díszítik ki a művet. Ezeket vagdostam békésen, amikor megint jött valaki, hogy ugye akkor te a kisszobában tartasz franciát? Hát persze, milyen francia? Aztán kiderült, hogy amikor a főnököm megkérdezte hétfőn, hogy szerdán ráérnék-e franciát tartani, akkor már el is dőlt, hogy az illető jönni fog, és nem csak érdeklődött. Szóval jött is, de teljesen kezdő, úgyhogy angolul beszéltük meg, hogy a jövő héttől tanulni fogunk. Így történt, hogy végre van franciásom! Itt volt az ideje, mert mostanában a franciát a csehhel kevertem, de gáz.
Csehből egyébként fejlődöm. Pénteken két értelmes párbeszédet is lefolytattam a gyerekekkel, arról, hogy fussunk-e a parkban, meg arról, hogy csendespihenőben a kislányok piros, a kisfiúk pedig kék ágyon alszanak. Aztán hétfőn reggel munkában ketten is meglepetésszerűen csehül kérdezték meg, hogy milyen volt Karlovy Vary. (Szép. Az idő nem volt szép. Az utazás pedig hosszú volt.) Végül tegnap a turiban megtárgyaltuk az eladónénivel, hogy kiféle vagyok, miért nem tudok csehül, és egyáltalán, jól áll-e nekem az a ruha. A végeredmény persze az lett, hogy jól áll, vegyem meg. Ennyit megért.
...de még mindig akadnak olyan szituációk, amik után biztos vagyok abban, hogy ha hazajövök, én leszek a király activityben.

ketto

Mindentől elmegy a kedvem ilyen csúnya szürke időben (igen, ilyen egyszerűen is tudok működni), de mégiscsak két hónapja vagyok itt, úgyhogy összeszedem magam, és írok valami összegzésfélét. Szokás szerint nyögvenyelősen, mert nem túl sokat aludtam a hétvégén, éljenek a hajnali vonatok.
A helyzet javul, és remélem, hogy még erőteljesen fog is. Sokat dobtak rajta az angolórák, van már öt apró csoportom, és kifejezetten élvezem a tanítást. Mert jó dolog, csak rémesen fárasztó. Most jövök rá, milyen zseniális teljesítmény, ha valaki hatvan percen át le tudja kötni a diákok figyelmét, és lehetőleg meg is tanítja őket valamire. Őszinte tiszteletem az összes tanáromnak, aki annak idején képes volt erre. A készülésről ne is beszéljünk, te jó Isten, szerintem legalább annyi időbe telik levadászni a feladatlapokat, mint amennyi idő alatt megcsináljuk őket. És még az is furcsa, hogy én vagyok az, aki az utasításokat adja. Még meglepőbb tud lenni, hogy akkor is megcsinálják, amit mondok, ha kellő határozottsággal teszem, és akkor is, ha nem. Ezen a téren még van mit fejlődnöm (meg még mennyi másikon).
Társasági életem gyalázatosnak mondható, a hétvégéket kivéve, amikor mindig valakihez vagy valakivel utazom. A holnap kivételes lesz, hokimeccsre megyek Markétával meg a lakótársával, előtte meg az Uherské Hradiste-i önkéntesek mentorával találkozom, szerencsére a lány itt tanul Zlínben. Jövő héten megyek egy másik ifjúsági klubba (milyen hülyén hangzik magyarul, valaki mondjon rá jobb kifejezést) társasjátékdélutánt szervezni, remélem, ott is megismerek néhány helyi embert.
Persze a legjobb az lenne, ha elindulna a kreatívkodásom meg a filmklubom, nagy nehezen el is készítettem a tervezeteket, most már úgy tűnik, jövő héten... vagy azután... azért is megy minden lassan, mert a kommunikáció még nehézkes, de egyre találékonyabbak vagyunk. Persze jobban tettem volna, ha hamarabb elkezdem mindezeket kitalálni, de őszintén szólva túl lassan esett le, hogy mindent magamnak kell megszerveznem, és senki sem fog túlzottan rajtam lógni, hogy alkossak már valamit. De azzal nyugtatom magam, hogy még mindig csak az egyötödénél tartok... viszont mire karácsonykor hazamegyek, ez már az egynegyede lesz, és addigra illene minden tervemet megvalósítani.
Ez van most, most pedig megyek és megnézem, hogy érzi magát a sütim két emelettel lejjebb.

immd 11.13.

Láttam egy srácot reggel a buszmegállóban, aki bizonyára megunta a buszra várást, ezért úgy döntött, hogy addig is felszedi az összes széthajigált csikket és kidobja őket a szemétbe.

hülye külföldiek rászabadulnak a cseh vadonra

Geoffrey* szerdán megkérdezte, hogy szombaton eljöhet-e Zlínbe, mert neki feltétlenül utaznia kell hétvégente. Mondtam, hogy persze, várom, vártam is egész szombat délelőtt, aztán megírta, hogy fél négykor jön. Lementem elé a buszpályaudvarra, megnéztük a felhőkarcolót, bevásároltunk a vacsorához, mondta, hogy együnk jó sokat a holnapi nagy út előtt. Milyen nagy út, néztem rá, ő meg vissza, hogy nem megyünk Karlovy Varyba a lidl-ös jeggyel? Dehogynem, jövő szombaton, nem láttad, hogy a lidl-ös jegy csak szombati napokra jó?
Ezt a vonatjegyet értelemszerűen a Lidlben árulták kemény kétszáz koronáért, és a következő három szombat valamelyikén használható fel, egész nap korlátlanul lehet vele vonatozni. Úgyhogy kinéztem Karlovy Varyt, mert az épp az ország másik csücske, és csak az odaút hétszáz korona lenne enélkül a jegy nélkül. Zárójel bezárva.
Otthon összeraktuk a kis szatyromba a vacsora hozzávalóit, levonultunk vele a konyhába, közben kaptam együttérző megjegyzéseket, hogy így azért nehéz megtalálni a motivációt a főzéshez, ha két emeletet kell hozzá lemászni. Na ugye. Minden nagyszabású fogadalom ellenére még mindig nem főzök naponta, viszont készkaját sem veszek, hurrá.
Valami csoda folytán majdnem hibátlan currys csirkét alkottam, és pantomimmel még dugóhúzót is sikerült kérnünk a konyhába betévedő csajtól. Nem ettem még ilyen kulturáltan a saját szobámban, asztalnál, terítékkel, friss kaját, ez csodaszámba megy.
Kitaláltuk, hogy másnap, ha már nem Karlovy Vary, legyen egy másik fürdőváros, Luhačovice, az csak huszonöt kilométer Zlíntől. Odafelé busszal mentünk (most buszoztam először Csehországban, és megtudtam, hogy a jegyet nekem kell letépni, ha kinyomtatta a kis gép), visszafelé legalább félútig gyalogolni akartunk. Luhačovicében először természetesen a turistáknak való városközponttal ellentétes irányba indultunk el, a panelek közé, aztán megtaláltuk a jó irányt. Gyönyörűséges kis város, a főút mentén végig régi, díszes villákkal (igyekszem szerezni képeket).
Már elmúlt dél, mire odaértünk, úgyhogy kerestünk egy pékséget. A városban szerintem körülbelül kettő van, sikerült egy igen lepukkantnak tűnőt találnunk, de életem talán legjobb sütijeit hoztam el onnan. Nem tudom, a csehek mit tesznek a sütik töltelékeibe, én egy kis alkoholra gyanakszom, de az egyszerű mákoskifli is szenzációs volt, a lekváros fánkról nem is beszélve. És még helyi gyártású, minden mesterséges anyagtól mentes chipset is árultak.
Az infocentrumban a lány csak németül és oroszul tudott, úgyhogy megint kevertük a nyelveket, amit egyébként nem szeretek (ezt okolom a ma reggeli "hm, washni kéne" gondolatom miatt). De legalább jól elmagyarázott egy olyan utat, ami sokkal bonyolultabbnak tűnt annál, amit a térképről kinéztünk. Elindultunk hát fel a hegyre, a tetejéig nem is volt gond, de ott egy autóút keresztezte az ösvényt, és a túloldalt elveszett a jelzés. Fél óra kóválygás után inkább elindultunk lefelé az autóúton, egy idő után elő is került mellettünk a sűrűből a megfelelő turistajelzés. Úgyhogy a cseh turistatérképeket is fenntartással kell kezelni, mert ők sem egyeznek mindig a felfestett jelekkel, welcome to the Czech Republic.
Az újabb hegytetőn lélegzetelállító panoráma volt, ez lehetett az utolsó szép őszi nap. Aztán rájöttünk, hogy a völgyben Luhačovicét látjuk, és félúton sem járhatunk még, mármint a félúthoz képest félúton. Értitek. A félutat egyébként a Provodov nevű falu jelentette, ahonnan kettőkor és hatkor ment busz Zlínbe, ezt megnéztük még otthon. Sejtettük, hogy egészen Zlínig elgyalogolni túl hosszú lenne egy délutánra.
Provodovig már zökkenőmentes utunk volt, azt leszámítva, hogy beleléptem egy jól álcázott, de bokáig érő pocsolyába... nem baj, akadt pótzokni. Provodovba már négyre odaértünk, mit tesz ilyenkor a fáradt utazó? Természetesen megkeresi a kocsmát, ahol elüldögélhet, de a kocsma, úgy tűnt, zárva van. Tehát kimentünk a faluszélre, és életükben először stoppolni kezdtünk. A harmadik autó meg is állt, de csak a következő faluig tudott vinni, ott meg már ránk sötétedett, és senki nem állt meg, ezért újra kocsmakeresésbe fogtunk. Fél órát sétáltunk, közben legfeljebb négy emberrel találkoztunk. De lőn, aki keres, talál, abban az épületben, amin az odaúton jót röhögtünk, hogy milyen csúf betonkocka, találtunk egy sörözőt. Az elmúlt negyven év múlandó divathullámai mit sem változtathattak rajta, mindössze egy plazmatévé került fel a plafonra, de azon is egy indiánfilm ment.
Másfél óra múlva jött is a busz, addig kisebb feltűnést keltettünk az angol nyelvű kommunikációval, de legalább már biztosan tudok autentikusan két sört kérni (dvakrát pivo, csak úgy mondom). És miután Zlínben felraktam csórikámat a buszra (még legalább három órát utazott hazafelé), a troliról leszállva belenyugodtam, hogy Csehország kiszámíthatatlan. Először egy hálóinges-köntösös nénivel találkoztam a koli előtti sarkon, aki szemlátomást várt valakire, majd a sarkon befordulva egy igazi sünivel. Jövök az erdőből, és erre a házam előtti járdán találkozok az első állattal. Addigra már annyira kivoltam, hogy reflexből megsimogattam a kis aranyost.


*szintén önkéntes, és mielőtt valaki megkérdezi, mert nem egyértelmű a név alapján, fiú. csak mert anya megkérdezte.

nyugaton a helyzet változatlan... ja, nem.

Hurrá. Kifejezetten haladok afelé, hogy összekapjam magam az első másfél hónap szétesése után. Mert akármennyire is nem tűnt fel akkor, hogy mennyire nem jó ez így, most azért érzem a változást.
Ez főleg annak köszönhető, hogy végre tartok angolt. Igen, értelmes és számomra is hasznos tevékenységet végzek, valami fantasztikus. A bölcsi fárasztó tud lenni, és ott is rengeteget tanultam, de ennél azért nagyobb kihívásokért jöttem ide. A jelenlegi csehtudásommal még a foglalkozásokban sem tudok túl aktívan részt venni.
Amúgy a csehem éppen stagnálni látszik, mert az órák után még egyszer át kell vennem mindent, hogy tényleg megértsem. (Ennek sok oka van, a tanárunk nem tökéletes, de hát négy-öt különböző anyanyelvű emberrel kell megértetnie a nyelvtant, és én is elszoktam a másfél órányi folyamatos odafigyeléstől, ami nem csoda, mert cseh után még ebédre sem számíthatok, mint a régi szép időkben a dupla magyar után.) Szóval az óra utáni ismétléshez mostanában sokszor nincs agyam, hiába, aludni kéne, persze, ezt is két hete tervezem már, és a helyzet egyre vállalhatatlanabb. Majd ezen a héten úgy, de úgy kialszom magam, hogyne. Aztán valaki ötkor végigsétál a folyosón magassarkúban, vagy a szomszéd csaj éjfélig zenét hallgat, vagy ezen a héten például egyszerűen nem tudtam elaludni. Szerintem a parától, ami azért mégiscsak gáz, hogy egy  nyomi első angolóra miatt ugyanúgy ébren forgolódom, mint az érettségi előtt.
Az angolórák azért pörögtek fel, mert múlt héten körbejártunk a városban, és kiraktunk ide-oda, iskolákba, kávézókba, a rendkívül dizájnos szórólapjaimból, amiket eddig elég élhetetlen módon csak a recepciós pultra dobtunk ki a központban.
Ezután hirtelen boldogítóan sok jelentkező lett. Most három ,,csoportom" van, összesen nyolc ember, plusz a főnöknőmet egyedül tanítom, mert megérdemli (és annyi dolga van, hogy úgysem tudna másokhoz alkalmazkodni). A franciások viszont eltűntek, ma két órára is készültem, de az illetők felszívódtak, állítólag mégis csak jövő héten jönnek. Ezt öt perccel azután tudtam meg, hogy a második órának el kellett volna kezdődnie. Ez is hátránya a nyelvnemtudásnak, az infók mindig közvetve és hiányosan jutnak el hozzám, ha valaki egyáltalán eljuttatja őket. De ezt többnyire külön kell kérni sok minden mással együtt, egyemmegőket.
Néha kicsit irigylem azokat az önkénteseket, akik megérkeztek, és minden készen várta őket, és folyamatosan kapják a feladatokat. De ez így minden szempontból sokkal menőbb lesz, ha végre egész hétre szerzek magamnak elfoglaltságot. Ráadásul januárban jön a társam, egy osztrák önkéntes, bár addigra már teljesen mindegy lesz nekem, hogy van-e mellettem valaki, aki átérzi az önkéntesek rémes életének nehézségeit.

Még azt árulja el nekem valaki, hogy hogyan tudom átállítani a blogom időzónáját csendes-óceániról valami közelebbire.

immd 11.06.

Olga, az ukrán erasmusos lány mintegy mellékesen megkérdezett csehen, hogy nem lenne-e kedvem elugrani vele Milánóba két hét múlva, mert épp nincs senki, akivel mehetne. De még mennyire lenne, csak akkor nem maradna pénzem karácsonyi ajándékokra. (Ilyenkor nem olyan jó az, hogy az önkéntesség mellett nem szabad mást dolgoznom.)

nagyszabású

Két Anička beszélget facebookon (otthon többnyire mindkettőt Annának hívják, de a csehek mindenkit és mindent becéznek):
A1: és hova lenne kedved utazni az év végén, ha itt leszel? tudom, hülye ötlet, de én finnországba mennék, csak az kicsit messze van...
A2: hát, ha te már úgyis Plzeňben dolgozol, az olyan közel van a német határhoz, megnézhetnénk, mondjuk, Drezdát.
A1: észnél vagy, én német vagyok, fene sem akar hazamenni.
A2: hoppá, ez jogos. (megnyitja a google térképet, nézi, nézi) figyelj, mit szólsz svájchoz?
A1: jóóó! ismerek valakit luzernben.
A2: mondjuk az nem tudom, hol van, de mennyivel menőbben hangzik az, hogy voltam luzernben, mint hogy voltam zürichben... akkor legyen svájc?
A1: aha.

Ezen nagyon felpörögtem, és meg kellett írnom. Pedig körülbelül három órája beszéltük meg, még nem is biztos, hogy tényleg oda megyünk, de akkor is... eddig legfeljebb Plzeň kétszáz kilométeres körzetében gondolkodtam.

immd 10.30.

Éppen elmélázva kavargattam a kajámat a közös konyhában, mert rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, főzni bizony többet kellene. És ekkor bejött egy csávó teát csinálni, és elkezdett hozzám csehül beszélni, én meg mondtam neki, hogy bocsi, nem tudok, csak angolul, és, ilyen még nem volt, azt kérdezte, hogy So you speak English? és ezután angolul társalogtunk. Folyékonyan. Akcentus nélkül. Megvan a motiváció a mindennapi főzéshez.

immd 10.29.

Ma a kolléganőmmel képeket válogattunk a gépen, mondtam neki, hogy kontrolcé kontrolvével egyszerűbb átrakosgatni őket másik mappába. Mire ő, így, fonetikusan: jaa, ctrl ce ctrl ve. Szerintem a cseheknek genetikailag módosultak a beszélőszerveik.

punnyadós-brnós

Azért csütörtökön este tíz körül sikerült találnom szállást másnapra. Attól tartok, jobban meg kell szoknom a spontaneitást, mert rossz volt az a két óra, amíg azon tépelődtem, hogy egyszerűen foglaljak-e szállást hostelbe, vagy bízzak az isteni szerencsében.

A városról csak kósza benyomásaim vannak, világosban nem sokat láttam belőle. A vonatról leszállva volt egy órám egyedül sétálni a városban, szerencsére helyismeret nélkül is jó irányba indultam el, és megtaláltam a bevásárlóutcát, rajta néhány random templommal, tényleg minden sarkon akad egy. Zlínben tökéletesen érzem magam a vöröstéglás gyönyörűségek és a gesztenyefák közt, de jólesett ilyeneket látni (meg a bolthegyeket):

Az este hátralevő részében semmi értelmeset nem csináltunk, majd ugyanezt folytattuk délután kettőig, amikor is kiblicceltünk Brno széléig a Hrad Veveří nevű várhoz. Hatalmas ez a város (jó hogy, a második legnagyobb az országban), állítólag azért, mert egy csomó kis falu is csatlakozott hozzá a környékről. Úgyhogy körülbelül félórát villamosoztunk egészen falusias részeken, és még mindig nem volt vége.
A várnak hihetetlen fekvése van (egy folyó meg rengeteg dimbes-dombos erdő felé magasodik), bár kissé lepukkant, de látszik benne a régi szépsége. Tegyük hozzá, jobban élveztem volna a kirándulást, ha hoztam volna magammal az időjárásnak megfelelő ruházatot, de nem tettem. Nulla fok volt, fújt a szél, és nyilván esett is. Az idegenvezető meg nem beszélt angolul, úgyhogy eldarálta csehül a mondókáját, én meg udvariasan néztem rá vissza, mert milyen rossz lehet úgy beszélni, hogy egy kukkot nem értenek belőle, én már csak tudom. Ennek az volt a hátránya, hogy nem tudtam teljesen elolvasni az angol nyelvű füzetet, amit kaptunk. De nagyon érdekesek voltak a téglák a falban, meg a gerendák is bizonyára, csak tudnám, miért.
Utána elkapott minket a vásárlási láz a Lidlben, áztunk még egy kicsit a villamosmegállóban, aztán kifújtuk magunkat, és már indulhattam is Ariane elé a buszpályaudvarra, még jól meg is várattam. Onnan egyenesen ikeázni mentünk, tizenegyre haza is estünk. Aztán kimentünk a városba, ahonnan háromkor vagy négykor értünk vissza, attól függ, ki mikor állít órát. Mindenesetre jó volt, ráadásul utána hóesésben (vacogva) hazamenni.
Vasárnap kettőre szedtük össze magunkat, hosszasan tűnődtünk azon, hogy mit van még időnk megnézni Špílberkben (újabb vár). Csak a katakombákba mentünk le, de így is sikerült lekésni a vonatot, úgyhogy még visszatérünk, egyszer-kétszer. Rengeteg állandó kiállításuk van, meg kilátótorony, meg nem is tudom mi, és a kilátás ilyen a vár lábától. Azt a templomot is meg kell még nézni.

A vonatozás hazafelé egészen elképesztő volt. Tudtam, hogy tizennégy percem lesz átszállni Břeclavban, de a tábla tíz perc késést ígért. Úgy döntöttem, csakazértis felszállok erre a vonatra, inkább várok kicsit Břeclavban is, minthogy egész este Brnoban ücsörögjek. És ekkor valami egészen elképesztő, soha nem tapasztalt dolog történt. Egyszer csak a vonat elkezdte behozni a késést, és már csak öt percet írtak ki. Břeclavban kényelmesen elértem a csatlakozást, Otrokovicében pedig fél perccel azután indult a vonat, hogy felszálltam rá. (Otrokovice Zlínnel egybe van épülve, de félóra az út a két város közt.) A helyi buszhoz már egy kicsit futni kellett, de ez a kedvenc városnézős járatom volt, ami hosszan kanyarog mindenfelé, és tökéletesen lehet rajta bambulni a semmibe, ha épp nem sietek hazafelé.

bónusz cégér, feldobott, akárhányszor elsétáltam alatta:

welcome home

Ha vonattal megyek Miskolcra, mindig akkor tör rám a hazaértem-érzés, amikor elém tárul az avasi lakótelep (a látvány a lényeg...). Ezért imádom különösen ezt a kilátást a felhőkarcolóból:

a jobb alsó sarokban egyébként a munkahelyem is látható

kultúrsokkjaink

Hat hét alatt ezek gyűltek össze.
- Az emberek nem átallják nyilvános helyen hangosan kifújni az orrukat. (Ánya, Ukrajna)
- Džus (gyümölcslé), džíny (farmer), manážer (menedzser), trolejbus (troli) és tramvaj (villamos). (John, Kanada)
- A buszon át kell adni a helyet, különben mindenki nagyon helytelenítően fog nézni. Különösen, ha véletlenül olyan helyre ül az ember, ami az ablakon lévő matrica szerint fenntartott hely az időseknek. (én)
- Köszönni mindenhol, mindenkinek, hangosan és lehetőleg mosolyogva. A legfurább alakoknak is, ha tudható róluk, hogy egy házban lakunk. (Sophia, Németo., aztán rájöttem, hogy ennek bennem is tudatosulnia kellett volna)
- A sofőrök mindig megállnak. Akkor is, ha utánuk úgysem jön senki. Ha úgy véljük, még meg tudnak állni, egészen nyugodtan le lehet lépni a járdáról. (Olga+én - csehóra után hazafelé a négysávoson)

+1 sztereotípia, ami nem igaz: egyelőre sehol sem kellett a söralátéttel trükközni azért, hogy ne hozzanak egy újabb korsóval.

immd 10.23.

Van az az öröm, amit akkor érez az ember, ha talál három kétszázast a pénztárcájában, pedig azt hitte, teljesen csóró, hiszen csak aprója van. Ez az öröm mostanság megsokszorozódik, ha ötvenkoronásokat találok (majdnem hatszáz forint).
Ezenkívül harmadik napja köd van, vagy inkább szmog. Mindegy is, télszaga van, és kétszer annyira lehet örülni, ha délben haloványan kisüt a nap. A hétvégén állítólag havazik.

egyszer én is hazatalálok

A város viszonylag félreeső részén vásároltam, és utána nem volt kedvem felkapaszkodni a felüljáróra, hogy aztán jó ideig várhassak a buszra, száguldó autók mellett, mert ott csak egy olyan járat áll meg, amivel hazajutok. A jó ideig még így is legfeljebb negyedórát jelent, de akkor is.
Miközben a parkon keresztül a város felé konvergáltam (itt mindenhová el lehet jutni úgy, hogy útbaesik egy park, de legalábbis egy kisebb gyepszőnyeg), úgy döntöttem, hogy a szokásos buszmegállómba sincs kedvem elmászni, ahonnan munka után szoktam hazamenni. Oda vagy aluljárón keresztül lehet eljutni, ahol ilyentájt már előfordulnak részegek, vagy ha kikerülöm az aluljárót, akkor ugyanazzal az erőfeszítéssel mehetek a következő megállóba, és akkor meglehet, hogy öt percet is spórolok.
Naná.
Abban a bizonyos következő megállóban felszálltam a nyolcasra, hiszen azzal járok reggelente. Azzal nem számoltam, hogy ez most a másik irány, a nyolcas meg körjárat, úgyhogy a troli egy idő után csinos kanyart vett. Még ismerős helyen szálltam le, úgyhogy tudtam, hogy hat-hét perces sétával ott is vagyok a harmadik megállóban, ahol már biztosan csak olyan busz áll meg, ami haza is juttat. Onnan már csak további öt perc buszozás. Mindig is volt érzékem az időhöz.

hétvége

Jelentem, túléltem a kiselőadást. Reggel még volt némi kavarás, hogy ki jön velem az előadás első felét megtartani. Végül Markétának (aki szintén a bölcsiben dolgozik) úgy kellett beugrania, aznap látta először az anyagot, amiről beszélnie kellett. De így legalább nem autóval vittek, hanem mehettünk busszal a gimibe, visszafelé meg inkább lesétáltunk a hegyről, ezzel tetemes mennyiségű szabadidőt szerezve. Kis aljasok vagyunk, de hát mindössze három gyerek volt a bölcsiben aznap.
A mű itt tekinthető meg (Nusit az on-arrivalon kaptam, meg kellett különböztetni a jelenlévő négy Annát). Szerintem tűrhető lett, és a legjobb, hogy utána oda is jött egy lány, hogy szeretne francia nyelvvizsgára felkészülni. Nem lesz könnyű, de megpróbálom, mostanában leginkább a franciát hanyagoltam el...
Tegnap itt volt Ariane, aki körülbelül negyven kilométerre önkénteskedik tőlem Holešovban. A tiszteletére még főztem is - hétköznaponként nehezen tudom magam rávenni, hogy a rántottánál bármi bonyolultabbat előkészítsek, majd lemásszak vele a közös konyhába főzőcskézni. De még itt figyelt a hűtőmben egy cukkini, és tisztességes tésztaszósz lett belőle. Aztán közösen almáspitét sütöttünk, fazékban, mert egyikünknek sincs tepsije vagy tortaformája. A sütőnk különlegessége pedig, hogy kétszázötven fokra kell felcsavarni, hogy száznyolcvanat produkáljon, de azért szeretjük... végre házi sütihez juthattunk.
Természetesen a felhőkarcolóba is felmentünk, nem lehet vele betelni. Lefelé menet hatalmas szerencsénk volt, nem a szokásos lifttel mentünk, hanem a Batáéval: ő az a gyáros, aki tulajdonképpen az egész várost megtervezt(et)te, a felhőkarcolóban régen a vállalat irodái voltak. Bata irodája történetesen egy liftben volt berendezve, hogy bármelyik szintre gyorsan eljuthasson, ha gond van. Ez a lift körülbelül nyolcvanéves, általában kiállítási tárgy, de még működik, és most beindították egy körre. Valamelyik itteni dolgozó rokonának születésnapja volt, és a liftezéssel lepte meg az ünnepeltet... ide lógtunk be véletlenül. Liftező irodában németül társalogni csehekkel, nem rossz.
Felraktam Arianét a buszra, és épp hazaértem, amikor Sabináék hívtak, hogy mindjárt odaérnek hozzám, és visznek kocsmázni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de a vártnál jobb volt... kezdünk összeszokni, és nem ülünk némán egymás mellett, mint eleinte. Sőt, néha már hajlandóak az esetlegesen előforduló cseh mondatokat angolul összegezni. És ha Csehországban zöld felessel kínálnak, ami nem abszint, viszont fogkrémszagú, nem érdemes meginni, mert ez valami, amit Zöldnek hívnak, mentolos, tömény cukor, és úgyis csak húsz százalék. Én szóltam.
Még egy könnyed esti sétát is tettem hazafelé, tizenegy körül, mert a buszok néha, számomra nem mindig feltűnően, betűket is kapnak. Ami más útvonalat is jelent, nekem ez esetben azt, hogy még két megállót gyalogolhatok. Nem volt rossz séta, kiderült, hogy ebben a városban mégis vannak madarak, csak napközben nem hallani őket az autóktól. Jó tudni.
Ma kiderült, hogy jóval több madár van ebben a városban, csak nem jó helyen kerestem őket (zseniálisak az átvezetéseim, nem?). Állatot az állatkertből, ugyebár. Részleteket nem tudok mondani, mert végigásítoztam az egészet (szombaton tizenegyig aludtam, ma nem hagytak), de zseniális hely, óriási műgonddal összerakva. A közepén meg úgy mellékesen egy mesebeli száztornyú kastély van.

chrenovice-podhradi

Meglehetősen őrült múlt hetem volt.

(Nagyon hülyén fogok írni, mert még mindig nem pihentem ki magam. Bocsi.)

A címben szereplő helyen volt az érkezés utáni képzésünk, keddtől vasárnapig. A helyiségnév még a cseheknek is gondot okoz. Amikor Sabinával múlt hétfőn elmentünk vonatjegyet venni, az valahogy így nézett ki, fonetikusan leírva:

- [blablabla... hrenovice]
- ??
- [hrenovice!]
- ??
- [KHHHÖRRenovice!]
- [vagy úgy, tessék a jegy]

Az ötórás, öt átszállásos vonatút szerencsére gond nélkül ment, onnantól, hogy Zlínben beültem a hétszemélyes ülésbe (máskor bunkóságnak nyilvánítanám, de eddig legfeljebb négyes ülést láttam, úgyhogy ki kellett próbálni) egészen odáig, hogy a rengeteg előtti utolsó nagyobb városkában felszálltunk a kispirosra, amin is húsz másik önkéntes fogadott ordítva.
A szállásunk valahol a hegyek között volt eldugva, az utolsó vonaton végig úgy éreztem, hogy valójában kisvasúton ülök. Ennek ellenére vállalható volt, egy nagy házból (étkező), több kicsiből (lakószobák), meg egy szaunából állt. A kaja többnyire alulról súrolta az átlagos menzaszínvonalat, viszont délutánonként isteni házi sütiket kaptunk. A kávé (fontos dolog!) minősége a hét során zuhant, kedden még elfogadhatónak éreztük, szombatra már nem maradt íze, pedig akkor lett volna rá a legnagyobb szükségünk.
Húszan voltunk, nemrég Csehországba érkezett önkéntesek mindenhonnan az országból. Voltak afféle óráink délelőtt és délután, például bemutattuk egymásnak a projektjeinket és csomó mindent megtudtunk az itteni kultúráról, történelemről, politikáról. Aztán kreatívkodtunk is, most már tudok például tejesdobozból pénztárcát készíteni, ami, akárhogy is nézzük, hasznos dolog. Meg persze volt az a lelkizős rész, amit én speciel szeretek, hogy mit szeretnél megtanulni az ittléted alatt, és ezt hogyan tedd, hogyan kell visszajelzéseket adni, majd a hét végén: mit szeretnék magammal vinni innen és mit hagynék itt.
Kirándultunk is a közeli városkába, ott készült a fenti kép. A feladatunk az volt, hogy egy gyufásdobozt legalább háromszor elcseréljünk helyi emberekkel úgy, hogy aztán a végén a lehető legnagyobb méretű tárgyhoz jussunk. Egy karó és egy reklámszatyor (=zászló) meg egy kiselejtezett hűtősdoboz lett a végeredmény. Persze csalók vagyunk mind, mert a hűtősdobozt igazából lenyúltuk, és csak utólag adtuk be a boltba a csere tárgyát képző körömlakkot.
És azon a napon történt az is, hogy megtanultunk svédül szülinapost köszönteni (Jozinak adtuk elő, aki a képen a doboz).
Szuper csapat jött össze, mindennap legalább éjfélig sörözgettünk (innen a fáradtság, mily meglepő). Végre találkoztam olyan emberekkel, akik néha éppúgy tanácstalanok ebben az új országban, mint én, és ez a tudat eléggé megnyugtat. No és lett sok-sok új ismerősöm meg útitervem.

(Nem kínlódom tovább ezzel a halálraítélt bejegyzéssel, egyébként is meg kellene írnom egy kiselőadást péntekre az EVS-ről. Meg megtanulni a cseh igeragozást. Meg mosogatni, talán ennyi csak.)

cesko-finský slovník

A könyvesboltban láttam finn-cseh, bolgár-cseh, és vietnami-cseh szótárat. Magyar viszont nem volt (állítólag Mo.-n sem nagyon találni), így beértem egy angollal. Viszont megsúgták, hogy felesleges gyerekkönyvekre költenem a pénzt, mert hetven koronáért beiratkozhatok a könyvtárba.
(A gyerekkönyvek természetesen nekem kellenek, nyelvgyakorlás céljából.)

képek

Lett kábel a telefonomhoz, végre. A képek két héttel ezelőtt készültek, és minden művészi igényességet nélkülöznek, csak azt szerettem volna dokumentálni velük, hogy hogyan néz ki ez az agyontervezett város (amit egyébként egyre jobban szeretek).

Kilátás az ablakomból. A fákon túl már egy négysávos, a túloldalt egy majdnem ugyanannyira forgalmas kétsávos út van.

Tizenöt perc sétával bent vagyok a belvárosban, ez a kép félúton készült, a lényeg a szemközti hegyen látható panelkupac.

Panelek a hegyen, más szögből, meg a folyó, ami végignyúlik a városon, és teljes hosszában épp úgy néz ki, mint itt.

Ha megfordulok és teszek pár lépést, már a buszpályaudvaron vagyok. Balról a második A Felhőkarcoló, a daruk az egyetem új épületeit építik.

Az üvegépület rendezvényközpont, mögötte az egyetem narancssárga logójával a könyvtár.

A kék kocka a mozi, a felhőkarcolóról nézve. Egyetlenegy, hatalmas terme van, és idén nyolcvanéves. 

Bónuszkép a kroměříži kirándulásunkról: a magyarok mindenütt ott vannak.

kétes siker

Biztosan unjátok már az ilyen jellegű ujjongásaimat, de megértettem, amit egy anyuka mondott a kislányának, aki lelkesen magyarázott nekem valamit.
A mondatot magyarra valahogy úgy ültetném át, hogy hagyd, úgysem érti.

pedig nem is történt aznap semmi

Tegnap reggel majdnem elkéstem, ebben a városban a buszok általában nem később, hanem korábban jönnek a várhatónál. Elkésés szempontjából mindegy is.
Egyébként a hétvégén lefáradt aggyal megvilágosodtam (mindig hullafáradtan esnek le az összefüggések), és rájöttem, hogy valójában mennyire meg voltam szeppenve az első két hétben. Aztán úgy döntöttem, hogy kérem vissza az otthoni önmagamat, ami mintha észrevétlenül ottmaradt volna a határátkelőnél. Úgyhogy elhatároztam, hogy ez a hetem jó lesz. Jobb. Kezdésnek megint vigyorogva ébredtem (megéri az erőfeszítést), és az dobott a legtöbbet a hangulatomon, hogy mindig tudtam, hogy mi a dolgom a bölcsiben, és nem csak tanácstalanul nézelődtem, mint eleinte.
Az elnéző mosolyokból ítélve az emberek nagy része szerint a bölcsibe játszani járok. Minden bizonnyal léteznek stresszesebb munkák is, de amíg a kölkök játszanak, addig mi körülbelül a következőkre szoktunk figyelni:
1. senki ne ácsorogjon a szoba közepén, mert először van itt és nem mer semmihez hozzányúlni
2. senki ne lógjon ki a három ajtó egyikén, és csináljon az ott lévő helyiségekben bármi veszélyeset (egy szó: konyhafelszerelés)
3. lehetőleg ne okozzanak egymásnak vagy maguknak nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket
4. ne akarja mindenki ugyanazt a játékbabát átöltöztetni, miközben három másik hever a padlón a végletekig elhanyagolva
5. és a fenti pontok következményeként, vagy csak úgy spontán ne kapjon senki sírógörcsöt, mert akkor még másik két ember is bőgni kezd. Jelenleg úgy érzem, nincs rosszabb látvány egy síró gyereknél, akiről ráadásul nem tudni, hogy miért sír, mivel nem beszélünk közös nyelvet. Elég vacakul érzem magam, amikor angolul és sikertelenül próbálom őket vigasztalni.
A sétákról meg az etetésről még nem is meséltem. De fél egyre alig várom, hogy minden gyerek hazamenjen vagy elaludjon, és leülhessünk a felnőttekkel ebédelni. Rájuk nem kell vigyázni, hogy ne kenjék össze magukat a főzelékkel, és még az egymás közti kommunikációnk is hatékonynak mondható.

Munka után Veronikával találkoztam, aki a közeli városban (Uherské Hradiste, mostantól U.H.) dolgozó négy EVS-es mentora. Lehetséges útitársak a környék bekószálásához, éljen!
Mint kiderült, a csehek nagyon szeretik Mo.-t, ő is volt már a Balatonon és Győrben. Jól megbeszéltük, hogy ugyanazokon a dolgokon bosszankodunk egymás országával kapcsolatban: az embereken, akik nem hajlandóak angolul megszólalni, és az indokolatlanul hosszú és kiejthetetlen szavakon (Székesfehérvár). Azt is közöltük egymással, hogy szerintünk sem a cseh, sem a magyar nyelvben nincsenek nemzetközi szavak, amik majdnem minden nyelvben egyformák, kivéve ezeket a kis aljasokat. Persze a csehkönyvem alapján rájöttünk, hogy bank, metró, taxi, satöbbi mindkét nyelvben létezik.
Itt kell közölnöm azt is, hogy a kedvenc cseh szavam a számítógép (hoppá... ez magyarul sem épp nemzetközi). Nem azért, mert kocka lennék, hanem mert ez a szó egész pontosan úgy hangzik, hogy pocsitacs.

Újra volt csehórám is, különböző emberek eltérően vélekednek a hasznosságáról. Sabina majdhogynem kiröhögött, amikor említettem neki, hogy az új évben már csehül szeretnék kommunikálni, és egyébként is a csehek nagy része szerint kizárt, hogy ezt a nyelvet megtanuljam. Veronika viszont mesélt egy spanyol fiúról, aki annak ellenére megtanult csehül, hogy amúgy nem akart. A legcukibb viszont Estelle, a volt francia lektorom volt, ő úgy vélekedik, hogy ha járok nyelvórára, nem lesz itt gond, nekem meg ennyi épp elég a motivációhoz.
Ennek ellenére irigykedve hallgatom csehórán a folyékonyan társalgó ukrán (vagy orosz?) lányt, aki később megsúgta, hogy nem is nagyon tudja, mit beszél, csak mindent úgy mond, ahogyan az anyanyelvén tenné.

immd 10.03.

Déltájt valaki csak úgy kiült a tér szélére lerakott beton B betűre buborékokat fújni. Vannak még elvarázsolt emberek.
De vajon mindez csehül is alliterál? És mit csinál ott az a B? Csupa kínzó kérdés.

sörrel támogatott tájékozottság

A hétvégén túléltem életem első cseh házibuliját, itt hangzott el a következő párbeszéd:
- Where are you from?
- Hungary.
- Dzsingiszkáán!
- Um... not exactly... (vigyor)

nerozumím

Ez a szó a pillanatnyi csehtudásomnak körülbelül az egyhuszada, és azt jelenti, hogy nem értem.
A hétvégén csak megerősödött az elhatározásom, hogy mire a karácsonyi szünet után visszajövök, tudnom kell csehül kommunikálni. Addig nincs gond, amíg ketten-hárman vagyunk, mert ha néha bele is lendülnének a cseh társalgásba, közbeszúrom, hogy vat? és ilyenkor többnyire elmagyarázzák, hogy miről volt szó.
De most leginkább csak ültem és néztem, ahogy elvannak, mert még nincs képem ahhoz, hogy majdnem idegenekből kicsikarjam az angol kommunikációt. Nekem meg semmi kedvem erőltetni őket, mert engem is meglepne, ha a barátnőm azzal fogadna a buliján, hogy ja és itt egy csaj, akihez meg angolul beszélj, légyszi. Szerencsétlen ez a helyzet, hogy az egy darab kis külföldi miatt mindenkinek angolul kell beszélnie. Viszont az angolt valamilyen szinten mindenki érti (komolyan, tapasztalataim alapján az is, aki azt állítja, hogy nem), ámde az én csehtudásommal sajnos tényleg lehetetlen bármit is közölni. Na jó, igazából meg tudom kérdezni a nevüket, ami már kiderült a kézfogásnál, és megbizonyosodhatok arról, hogy cseh diákok. És ha egy gazdátlan poharat látok, akkor nekiszegezhetem a kérdést az első szembejövőnek, hogy ez a te söröd/borod/vized/kávéd? Bizonyára ebből születnek a nagy barátságok.
Úgyhogy szorgalmasan nézegetem a csehkönyvet, kicsit előre is tanulok, mert a múlt héten a tanár szabadságon volt, a október második hetében pedig érkezés utáni képzésen leszek keddtől vasárnapig. (Mindösszesen kétszázharmincnégy kilométerrel arrébb, autóval két és fél, vonattal öt és fél óra.) A könyv alapján most éppen nem tudom, hogy könnyű lesz-e vagy nehéz megtanulni a nyelvet.
Nincsenek névelők, külön kérdő szórend, vagy például birtokos névmás (mint az angolban a my/mine). Igeidőből is csak három van, de cserébe megtanulhatom a négy nyelvtani nemet, a jelen időben is négyféle igeragozást, vagy a hét esetet. Hogy ezek az esetek pontosan mik, abban még nem vagyok teljesen biztos, de azt hiszem, ezeknek köszönhetők az olyan szavak, mint amilyet valamelyik nap az újságban láttam: Harrya Potterho (vagy valami hasonló). Ez csak elsőre vicces, aztán az ember rájön, hogy egy angol valószínűleg azon is ugyanúgy röhögne, hogy Harry Potterről.

immd 09.28.

meglepetés szülinapi buli tegnap, ahol megtanítottam nekik azt a létfontosságú szót, hogy egészségedre (koccintásra, és nem tüsszentésre értve), most a káromkodások következnek. (irgumburgum!)
sikeresen kommunikáltam a házinénivel, legalább három cseh szót használva a beszélgetésben... de talán megvolt az négy is?
és még ennyit:

!!

görbe este

A lejjebb látható brnoi formáció koncertjén találtam magam kedd este. Belehallgatni kötelező, hogy átéljétek azt, amit én is... de nem haragszom meg, ha nem hallgatjátok végig. Közben persze gondoljatok arra, hogy másfél órát voltam a koncerten.

Az estéből több tapasztalatot is levontam: egyrészt őrültek, de imádom őket egytől egyig. Nem fogom mostantól ezt a zenét hallgatni, de annyira lelkesedtek, hogy ez rám is átragadt, és szuperül éreztem magam.
Másrészt, ha valaki netán Csehországban sörözne, a) a legolcsóbb csapolt is fenomenális, nekem egyelőre ez ízlett a legjobban b) különös módon mintha errefelé nem lenne szokás néha-néha kifizetni a másiknak egy sört.
Vagy fene tudja, most elbizonytalanodtam, lehet, hogy nálunk sem hívogatják meg egymást az emberek hasonló helyzetben, de néha egy picit örülnék neki. Furcsa, hogy mindig aggályosan külön-külön fizetünk, bárhol is legyünk éppen, de ez legyen a legnagyobb kultúrsokk, ami ér.
Ha már itt járok, meg kell említenem a másik kultúrsokkot is: a gyrost zsemlébe, és nem pitába adják. Illetve létezik pita is, de azt kérni kell. Végülis úgysem autentikus itt Cseho. kellős közepén, akkor meg legyünk őszinték és ne vacakoljunk holmi pitával, amikor az nem is annyira laktató, mint egy jóféle ropogós zsemle...

immd 09.26. (tegnap nem volt netem...)

Amikor a morc, szakállas egyetemista ugyanúgy megáll és hosszú percekig áhítattal figyeli a darut az építkezésen, mint a kétéveseink a babakocsiból.

immd 09.27.

Vettem egy cipőt egyedül, kilencvenöt százalékban csehül, illetve elmutogattam a néninek, aki olasz kajákat árul a bevásárlóközpontban, hogy mit kérek (isteni sózott paradicsom, 55 korona tíz deka, így rúgok ki a hámból). Haladok!

És visszamosolygott a kissrác a bölcsiben, akiről azt hittem, hogy utál az angol miatt, életemben nem örültem még így fiú mosolyának.
(De legalábbis benne van a hármas toplistában.)

elsőhét.mit művelek?

A projekt szempontjából egyelőre nem túl értelmes dolgokat, de már alakulgat...
Hivatalosan, és ha minden a helyére kerül, heti 35 órát fogok dolgozni. A munkahelyem leginkább egy ifiházhoz hasonlítható, bár a célcsoport talán kissé fiatalabb. A hely (a teljes név kissé nyelvtörő, angolul többnyire organisationként vagy centerként hivatkozunk rá a többiekkel) rendelkezik egy szép nagy tornateremmel, egy bölcsirészleggel (két szoba, konyhával, fürdővel, mindennel) meg egy berendezett játszószobával, ami fogalmam sincs, hogy üzemel. Elvileg az anyukák ide passzolják le a gyerekeket, amíg mondjuk tornáznak, de nem nagyon láttam, hogy bármelyik kolleginám ott lett volna... szóval ez egyelőre rejtély marad.
Rengeteg mindent csinálnak, a zumbától a rajztanításon át az angolóráig. Ebből egyelőre úgy veszem ki a részem, hogy délelőttönként elbabázgatok a bölcsiben, ahol az átokrossz kétévestől az egy órára beadott négyhónaposig terjed a mezőny. Ketten-hárman jutunk négy-öt gyerekre, de azért nem volt egyszerű kettesben öt gyereket megsétáltatni. (Kettő ikerkocsiban, három itt-ott, jó esetben éppen kézenfogva. A zebra közepén lemaradt egy kiscipő, de visszaszereztük.)
Az érkezésem előtt megbeszéltük, hogy ezen kívül francia- és angolórákat, illetve valamilyen suli utáni klubot fogok tartani. Tegnap rendkívül komolyan újabb megbeszélést tartottunk, megegyeztünk, hogy mindkét nyelven meghirdetjük a gyerekklubot, a társalgási órákat meg az átlagos, iskolai órához hasonlító tanítást, és meglátjuk, hogy mire mennyien jelentkeznek. Délutáni klubot szerencsére már tartanak (hogy a fenébe tudnék én cseh kisiskolásokat fegyelmezni?), de belendültem, és lelkesen közöltem, hogy pénteken kreatívkodnék. Itt tartok most, és rendkívül kíváncsi vagyok arra, hogy érdekelni fogják-e az embereket a dolgaim, és hogy hogyan fogom elmagyarázni a passé composét angolul.

it made my day

Nem is mondtam, hogy a megérkezésem napját az dobta fel, amikor a családi vacsora közben a cseh főnöknőm német férje angolul felvezette, hogy most egy csúnya káromkodás következik, amit egy magyar gyárban tanult az ottani munkatársaitól. A hatásszünet után tökéletes, ámde leírhatatlan* kiejtéssel így szólt: kurva cipő!

*a történet nyilván élő előadásra termett, de kinek sztorizzak itt magyarul?

elsőhét.social

Ma hajnali háromnegyed nyolckor kopogott a néni, hogy kivinnék az ágyamat. Azt nem pantomimeztem elég hatékonyan, hogy az egyik szekrényemet is vihetnék, úgyhogy most van egy szekrényem, ami üres, de legalább nem lehet kinyitni az ajtaját. Viszont végre teljesen kipakoltam a bőröndömet, és találtam benne két zacskó indokolatlan haribót. Szép az élet.
Egyébként mindenki lelkes és segítőkész. Valószínűleg ebben nagy szerepe van annak is, hogy én vagyok a legelső önkéntesük, és segítsünk szegény kis magyarnak. Januárban jön még valaki (most úgy fest, egy osztrák fiú), remélem, azért őt sem hagyják ki a jóból.
Kezdetnek felszerelték a szobámat mindenféle cukisággal, a megérkezéskor kaptam edényeket, aztán az első munkanap végén meg adtak némi dekorációt, hogy kissé feldobhassam a helyiséget. Látatlanban eltalálták, hogy nekem olyan növényt kell adni, ami csak háromhetente kér inni, viszont bazinagy fűzöld cserepe van a dekoráció végett. Azóta is, ha bármit szeretnék, segítenek, most kaptam falvédőt is az ágyam mellé (épp akadt használaton kívül valamelyik sarokban).
A mentorom is egy drága lélek, vinne mindenhová, bár nem egészen azonos az érdeklődési körünk... ő főleg partizni menne, én azért a környéken is körülnéznék... A közös pontot, úgy tűnik, a sörözés fogja jelenteni, meg az a mindenféle sport, amire cipelne nagy lelkesedéssel.
A legérdekesebb viszont a cseh nyelvóra, ahol valahogy bekerültem egy EU-n kívülieknek indított csoportba (de erről ti nem tudtok). Eddig két órán voltam, a hét-nyolc fős csoportból rajtam kívül még három ember volt jelen mindkét órán, a többiek biztos megijedtek. A jelenlegi felállás: egy tunéziai bevándorló, három bosnyák és négy ukrán diák, meg egy amerikai focista srác. Jó a hangulat, nagyon örülök, hogy ide kerültem.
Előbb-utóbb a szomszédos városban önkénteskedő emberekkel is összefutunk, már folynak az egyeztetések, két lány pedig megígérte, hogy megmutatják Olomoucot, ahol tanulnak. Remélhetőleg időm is lesz minderre, amellett, hogy végre úgy igazán kialszom magam...

tervek

Csak azért, hogy legyen mi felett merengenem júliusban.
- cseh A2 szinten (mindenki közli velem, hogy ez egy nehéz nyelv. megnéztem a csehkönyvben, mert olyanom is van, a nyelvtani részt, és tényleg. no de magyarul meg franciául is megtanultam.)
- német szintúgy (a főóvónéni, akivel a legtöbbet vagyok, perfekt német, de az angolt csak töri, én meg fordítva.)
- nem elfelejteni magyarul (nem fogok, de már most lazán beszúrok angol szavakat a gondolataimba. "and maybe főzök egy teát...")
- megtanulni görkorizni (legutóbb úgy hatévesen görkoriztam. aztán tegnap délelőtt Sabina, a mentorom elvitt egy kis erdei bicikliútra kölcsönkorival. jelentem, irdatlanul orra estem egy harmincfokos lejtőn, és ott helyben eldöntöttem, hogy megtanulok normálisan végigmenni ezen az úton.)
- valami rendszeres, remélhetőleg érdeklődésre számot tartó program kiagyalása a központban. központnak. szóval értitek.
- és emellett megtanítani a vakmerő jelentkezőknek legalább a connexions 1-et. (bár az nekünk két évbe tellett)
- soookat utazni.
- mindennap főzni, és a bolti készkajára rá se nézni (már most nagy a kísértés, mert a konyha két emelettel lejjebb van, a mikró meg itt szemben...)
- valami személyiségfejlődésfélét is felmutatni, lehetőleg.

elsőhét.a hely

Zlín körülbelül százezres város Csehország délkeleti részén, Morvaországban, viszonylag közel a lengyel és a szlovák határhoz is. Építészetileg meglehetősen ütős (előbb-utóbb körbefotózom, és akkor kaptok csúcsminőségű mobilos képeket). Jó ideig teljesen jelentéktelen volt, de aztán megjelent Tomás Bata, akit itt helyben szinte szentként tisztelnek, és minden róla van elnevezve (egyetem, kórház, főút, például). A név lehet, hogy ismerős, a bácsi ugyanis 1894-ben egy cipőgyárat alapított itt, ami azóta világmárka lett, Budapesten is van néhány boltjuk.
A gyárnak annyira jól ment, hogy Bata egy nagyszabású városépítési projektbe kezdett, némi szocialista ideológiával megtámogatva. (Meg menő építészekkel. Közülük Le Corbusier lehet, hogy ismerős.) A külvárosokban több száz, az utolsó tégláig egyforma kertes kockaházat húzatott fel a munkásoknak, idézet tőle, 1927-ből:

A free and independent citizen needs room and space for their own development. For this very reason, we are buliding our new housing in open spaces with room on all sides. That is why we want a garden city.

Elég szimpatikus, hogy nem panelekkel akarta letudni a dolgot (persze itt is vannak szép számmal, de legalább annyian laknak ezekben a kis kockákban). Persze a főnököknek jóval impozánsabb házak jutottak, Bata egykori villájában ma mindenféle koncertet és hasonló rendezvényt tartanak, úgyhogy nem lehet valami apró építmény (aztismegkellmégnézni).
A belvárosban, ahol érdekes módon a gyárépületek is vannak, pedig rengeteg, szintén hasonló stílusban épült emeletes ház van. A munkahelyemtől félpercnyi sétára van a felhőkarcoló, ami 21 emelettel büszkélkedhet, de azt hiszem, az építése után egy ideig ezzel csúcstartó volt... már voltam a tetején, és azt kell, hogy mondjam, tulajdonképpen nem volt rossz ötlet ez a nagy várostervezés. Kifejezettenjól néz ki felülről, az első sokk után kezdem megszeretni a helyet. Minden ridegsége ellenére sokkal jobban fest, mint egy jóval eklektikusabb belváros lepukkant régi és ronda új épületekkel. Miskolc, khmm.
Szerencsére azért vannak zöldterületek is, bár lehettek volna kicsit nagyobbak is a parkok, mert hiába megyek be a kellős közepébe, akkor is hallom, ahogy a főúton száguldoznak az autók, úgyhogy nincs igazi természet-hangulat. No meg hiányolok innen-onnan egy-két virágládát, mert néhol hatalmasak a betonfelületek, de ez már tényleg csak szőrszálhasogatás.
De mivel a város egy kis völgyben van, szerencsére rálátni mindenféle fenyvesekre. Tegnap pedig Brnoba autóztunk Ivanával, a főnökömmel - fantasztikus volt a hegyek közt kocsikázni, ahogy épp szállt fel a köd (pedig már tíz óra volt). Végre kimozdultam a városból, láttam hegyeket-völgyeket is, meg kis falvakat később, az autópálya mellett. Szép ez a hely, és ami számomra feltűnő, hogy talán nem feltétlenül gazdagabbak, de igényesebbek. Például itt is újraszigetelik a paneleket, de nem pasztellsárgára az összeset, hanem mondjuk élénk kékre. A mellette levőt meg hülye cikkcakkos mintában szürkére és neonzöldre. Egy ilyen látvány kapásból feldobja az embert.
Nem úgy a kolis szobám, amin még jócskán van mit alakítani. Tipikus szocreál hely, két emelet, a folyosó két végén egy-egy zuhany és két-két vécé (koedukált, bár főleg lányok laknak itt), a földszinten egy konyha. A bútoraimon még a Gottwaldov név szerepel, a kommunizmusban hívták így a várost valami fontos ember után. Enyhén bútorraktár jellegű, mert kétszemélyes, bár fogalmam sincs, hogy élhet itt két ember, és kivételezett ember lévén beraktak nekem még egy szekrényt meg két fotelt kis asztalkával. Állítólag az egyik ágyat és szekrényt még ma kiviszik, de ebben nem vagyok biztos. Mindenesetre mókás lesz, mert a házinéni rendkívül aranyos, de nem tud angolul. Sajnos ez több emberről mondható el, mint hittem, de ennek ellenére is jó fejek és barátkoznak. De ezt majd holnap megírom, remélhetőleg már kényelmesen elnyúlva a fotelomban.

elsőhét

Annyi minden történt már, de nem tudtam írni... munkahelyi wifiről az ember mégse álljon neki blogolni rögtön az első héten, hiába nincs net a koliban. Aztán végre lett net a koliban: senki nem tudta kitalálni, miért nem működik, végül én fedeztem fel, hogy néha egyszerűen kicsúszik a kábel, hurrá.
Tehát arra jutottam, hogy időrendben már képtelen lennék leírni a dolgokat, így inkább tematizálom a közlendőmet, és a hétvégén legyártok három-négy bejegyzést. Remélhetőleg.

on arrival

(Amint vasárnap egyedül maradtam a szobámban és kipakoltam, elkezdtem írni. Az utazás utáni állapotban ennyire jutottam és még folytatni akartam, de rájöttem, jó ez így.)

Hát (-tal nem kezdünk mondatot, pláne nem blogot), szóval hát itt vagyok Csehországban, ahol a következő tíz és fél hónapomat fogom tölteni. Tegyük hozzá, ez egyelőre még mindig nem teljesen tudatosult bennem, de már nem érzem magam annyira félúton, mint eddig.
Furcsa volt az elmúlt két hét, alig volt időm leülni, de csomagolni csak csütörtökön kezdtem. (Ekkora időtartamot tekintve igencsak merészség volt.) Ezzel együtt járt az is, hogy csak tegnap kezdtem el érezni, hogy hoppá, utazom. Ennyi elég is a kis lelkemről, inkább mesélek.