2012. október 30., kedd

immd 10.30.

Éppen elmélázva kavargattam a kajámat a közös konyhában, mert rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, főzni bizony többet kellene. És ekkor bejött egy csávó teát csinálni, és elkezdett hozzám csehül beszélni, én meg mondtam neki, hogy bocsi, nem tudok, csak angolul, és, ilyen még nem volt, azt kérdezte, hogy So you speak English? és ezután angolul társalogtunk. Folyékonyan. Akcentus nélkül. Megvan a motiváció a mindennapi főzéshez.

2012. október 29., hétfő

immd 10.29.

Ma a kolléganőmmel képeket válogattunk a gépen, mondtam neki, hogy kontrolcé kontrolvével egyszerűbb átrakosgatni őket másik mappába. Mire ő, így, fonetikusan: jaa, ctrl ce ctrl ve. Szerintem a cseheknek genetikailag módosultak a beszélőszerveik.

punnyadós-brnós

Azért csütörtökön este tíz körül sikerült találnom szállást másnapra. Attól tartok, jobban meg kell szoknom a spontaneitást, mert rossz volt az a két óra, amíg azon tépelődtem, hogy egyszerűen foglaljak-e szállást hostelbe, vagy bízzak az isteni szerencsében.
A városról csak kósza benyomásaim vannak, világosban nem sokat láttam belőle. A vonatról leszállva volt egy órám egyedül sétálni a városban, szerencsére helyismeret nélkül is jó irányba indultam el, és megtaláltam a bevásárlóutcát, rajta néhány random templommal, tényleg minden sarkon akad egy. Zlínben tökéletesen érzem magam a vöröstéglás gyönyörűségek és a gesztenyefák közt, de jólesett ilyeneket látni (meg a bolthegyeket):


Az este hátralevő részében semmi értelmeset nem csináltunk, majd ugyanezt folytattuk délután kettőig, amikor is kiblicceltünk Brno széléig a Hrad Veveří nevű várhoz. Hatalmas ez a város (jó hogy, a második legnagyobb az országban), állítólag azért, mert egy csomó kis falu is csatlakozott hozzá a környékről. Úgyhogy körülbelül félórát villamosoztunk egészen falusias részeken, és még mindig nem volt vége.
A várnak hihetetlen fekvése van (egy folyó meg rengeteg dimbes-dombos erdő felé magasodik), bár kissé lepukkant, de látszik benne a régi szépsége. Tegyük hozzá, jobban élveztem volna a kirándulást, ha hoztam volna magammal az időjárásnak megfelelő ruházatot, de nem tettem. Nulla fok volt, fújt a szél, és nyilván esett is. Az idegenvezető meg nem beszélt angolul, úgyhogy eldarálta csehül a mondókáját, én meg udvariasan néztem rá vissza, mert milyen rossz lehet úgy beszélni, hogy egy kukkot nem értenek belőle, én már csak tudom. Ennek az volt a hátránya, hogy nem tudtam teljesen elolvasni az angol nyelvű füzetet, amit kaptunk. De nagyon érdekesek voltak a téglák a falban, meg a gerendák is bizonyára, csak tudnám, miért.
Utána elkapott minket a vásárlási láz a Lidlben, áztunk még egy kicsit a villamosmegállóban, aztán kifújtuk magunkat, és már indulhattam is Ariane elé a buszpályaudvarra, még jól meg is várattam. Onnan egyenesen ikeázni mentünk, tizenegyre haza is estünk. Aztán kimentünk a városba, ahonnan háromkor vagy négykor értünk vissza, attól függ, ki mikor állít órát. Mindenesetre jó volt, ráadásul utána hóesésben (vacogva) hazamenni.
Vasárnap kettőre szedtük össze magunkat, hosszasan tűnődtünk azon, hogy mit van még időnk megnézni Špílberkben (újabb vár). Csak a katakombákba mentünk le, de így is sikerült lekésni a vonatot, úgyhogy még visszatérünk, egyszer-kétszer. Rengeteg állandó kiállításuk van, meg kilátótorony, meg nem is tudom mi, és a kilátás ilyen a vár lábától. Azt a templomot is meg kell még nézni.



A vonatozás hazafelé egészen elképesztő volt. Tudtam, hogy tizennégy percem lesz átszállni Břeclavban, de a tábla tíz perc késést ígért. Úgy döntöttem, csakazértis felszállok erre a vonatra, inkább várok kicsit Břeclavban is, minthogy egész este Brnoban ücsörögjek. És ekkor valami egészen elképesztő, soha nem tapasztalt dolog történt. Egyszer csak a vonat elkezdte behozni a késést, és már csak öt percet írtak ki. Břeclavban kényelmesen elértem a csatlakozást, Otrokovicében pedig fél perccel azután indult a vonat, hogy felszálltam rá. (Otrokovice Zlínnel egybe van épülve, de félóra az út a két város közt.) A helyi buszhoz már egy kicsit futni kellett, de ez a kedvenc városnézős járatom volt, ami hosszan kanyarog mindenfelé, és tökéletesen lehet rajta bambulni a semmibe, ha épp nem sietek hazafelé.

bónusz cégér, feldobott, akárhányszor elsétáltam alatta:


2012. október 25., csütörtök

welcome home

Ha vonattal megyek Miskolcra, mindig akkor tör rám a hazaértem-érzés, amikor elém tárul az avasi lakótelep (a látvány a lényeg...). Ezért imádom különösen ezt a kilátást a felhőkarcolóból:

(c) Ariane
a jobb alsó sarokban egyébként a munkahelyem is látható

2012. október 24., szerda

kultúrsokkjaink

Hat hét alatt ezek gyűltek össze.
- Az emberek nem átallják nyilvános helyen hangosan kifújni az orrukat. (Ánya, Ukrajna)
- Džus (gyümölcslé), džíny (farmer), manážer (menedzser), trolejbus (troli) és tramvaj (villamos). (John, Kanada)
- A buszon át kell adni a helyet, különben mindenki nagyon helytelenítően fog nézni. Különösen, ha véletlenül olyan helyre ül az ember, ami az ablakon lévő matrica szerint fenntartott hely az időseknek. (én)
- Köszönni mindenhol, mindenkinek, hangosan és lehetőleg mosolyogva. A legfurább alakoknak is, ha tudható róluk, hogy egy házban lakunk. (Sophia, Németo., aztán rájöttem, hogy ennek bennem is tudatosulnia kellett volna)
- A sofőrök mindig megállnak. Akkor is, ha utánuk úgysem jön senki. Ha úgy véljük, még meg tudnak állni, egészen nyugodtan le lehet lépni a járdáról. (Olga+én - csehóra után hazafelé a négysávoson)

+1 sztereotípia, ami nem igaz: egyelőre sehol sem kellett a söralátéttel trükközni azért, hogy ne hozzanak egy újabb korsóval.

2012. október 23., kedd

immd 10.23.

Van az az öröm, amit akkor érez az ember, ha talál három kétszázast a pénztárcájában, pedig azt hitte, teljesen csóró, hiszen csak aprója van. Ez az öröm mostanság megsokszorozódik, ha ötvenkoronásokat találok (majdnem hatszáz forint).
Ezenkívül harmadik napja köd van, vagy inkább szmog. Mindegy is, télszaga van, és kétszer annyira lehet örülni, ha délben haloványan kisüt a nap. A hétvégén állítólag havazik.

egyszer én is hazatalálok

A város viszonylag félreeső részén vásároltam, és utána nem volt kedvem felkapaszkodni a felüljáróra, hogy aztán jó ideig várhassak a buszra, száguldó autók mellett, mert ott csak egy olyan járat áll meg, amivel hazajutok. A jó ideig még így is legfeljebb negyedórát jelent, de akkor is.
Miközben a parkon keresztül a város felé konvergáltam (itt mindenhová el lehet jutni úgy, hogy útbaesik egy park, de legalábbis egy kisebb gyepszőnyeg), úgy döntöttem, hogy a szokásos buszmegállómba sincs kedvem elmászni, ahonnan munka után szoktam hazamenni. Oda vagy aluljárón keresztül lehet eljutni, ahol ilyentájt már előfordulnak részegek, vagy ha kikerülöm az aluljárót, akkor ugyanazzal az erőfeszítéssel mehetek a következő megállóba, és akkor meglehet, hogy öt percet is spórolok.
Naná.
Abban a bizonyos következő megállóban felszálltam a nyolcasra, hiszen azzal járok reggelente. Azzal nem számoltam, hogy ez most a másik irány, a nyolcas meg körjárat, úgyhogy a troli egy idő után csinos kanyart vett. Még ismerős helyen szálltam le, úgyhogy tudtam, hogy hat-hét perces sétával ott is vagyok a harmadik megállóban, ahol már biztosan csak olyan busz áll meg, ami haza is juttat. Onnan már csak további öt perc buszozás. Mindig is volt érzékem az időhöz.

2012. október 21., vasárnap

hétvége

Jelentem, túléltem a kiselőadást. Reggel még volt némi kavarás, hogy ki jön velem az előadás első felét megtartani. Végül Markétának (aki szintén a bölcsiben dolgozik) úgy kellett beugrania, aznap látta először az anyagot, amiről beszélnie kellett. De így legalább nem autóval vittek, hanem mehettünk busszal a gimibe, visszafelé meg inkább lesétáltunk a hegyről, ezzel tetemes mennyiségű szabadidőt szerezve. Kis aljasok vagyunk, de hát mindössze három gyerek volt a bölcsiben aznap.
A mű itt tekinthető meg (Nusit az on-arrivalon kaptam, meg kellett különböztetni a jelenlévő négy Annát). Szerintem tűrhető lett, és a legjobb, hogy utána oda is jött egy lány, hogy szeretne francia nyelvvizsgára felkészülni. Nem lesz könnyű, de megpróbálom, mostanában leginkább a franciát hanyagoltam el...
Tegnap itt volt Ariane, aki körülbelül negyven kilométerre önkénteskedik tőlem Holešovban. A tiszteletére még főztem is - hétköznaponként nehezen tudom magam rávenni, hogy a rántottánál bármi bonyolultabbat előkészítsek, majd lemásszak vele a közös konyhába főzőcskézni. De még itt figyelt a hűtőmben egy cukkini, és tisztességes tésztaszósz lett belőle. Aztán közösen almáspitét sütöttünk, fazékban, mert egyikünknek sincs tepsije vagy tortaformája. A sütőnk különlegessége pedig, hogy kétszázötven fokra kell felcsavarni, hogy száznyolcvanat produkáljon, de azért szeretjük... végre házi sütihez juthattunk.
Természetesen a felhőkarcolóba is felmentünk, nem lehet vele betelni. Lefelé menet hatalmas szerencsénk volt, nem a szokásos lifttel mentünk, hanem a Batáéval: ő az a gyáros, aki tulajdonképpen az egész várost megtervezt(et)te, a felhőkarcolóban régen a vállalat irodái voltak. Bata irodája történetesen egy liftben volt berendezve, hogy bármelyik szintre gyorsan eljuthasson, ha gond van. Ez a lift körülbelül nyolcvanéves, általában kiállítási tárgy, de még működik, és most beindították egy körre. Valamelyik itteni dolgozó rokonának születésnapja volt, és a liftezéssel lepte meg az ünnepeltet... ide lógtunk be véletlenül. Liftező irodában németül társalogni csehekkel, nem rossz.
Felraktam Arianét a buszra, és épp hazaértem, amikor Sabináék hívtak, hogy mindjárt odaérnek hozzám, és visznek kocsmázni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de a vártnál jobb volt... kezdünk összeszokni, és nem ülünk némán egymás mellett, mint eleinte. Sőt, néha már hajlandóak az esetlegesen előforduló cseh mondatokat angolul összegezni. És ha Csehországban zöld felessel kínálnak, ami nem abszint, viszont fogkrémszagú, nem érdemes meginni, mert ez valami, amit Zöldnek hívnak, mentolos, tömény cukor, és úgyis csak húsz százalék. Én szóltam.
Még egy könnyed esti sétát is tettem hazafelé, tizenegy körül, mert a buszok néha, számomra nem mindig feltűnően, betűket is kapnak. Ami más útvonalat is jelent, nekem ez esetben azt, hogy még két megállót gyalogolhatok. Nem volt rossz séta, kiderült, hogy ebben a városban mégis vannak madarak, csak napközben nem hallani őket az autóktól. Jó tudni.
Ma kiderült, hogy jóval több madár van ebben a városban, csak nem jó helyen kerestem őket (zseniálisak az átvezetéseim, nem?). Állatot az állatkertből, ugyebár. Részleteket nem tudok mondani, mert végigásítoztam az egészet (szombaton tizenegyig aludtam, ma nem hagytak), de zseniális hely, óriási műgonddal összerakva. A közepén meg úgy mellékesen egy mesebeli száztornyú kastély van.

Současný zámek Lešná

2012. október 17., szerda

chrenovice-podhradi

Meglehetősen őrült múlt hetem volt.
(Nagyon hülyén fogok írni, mert még mindig nem pihentem ki magam. Bocsi.)

A címben szereplő helyen volt az érkezés utáni képzésünk, keddtől vasárnapig. A helyiségnév még a cseheknek is gondot okoz. Amikor Sabinával múlt hétfőn elmentünk vonatjegyet venni, az valahogy így nézett ki, fonetikusan leírva:
- [blablabla... hrenovice]
- ??
- [hrenovice!]
- ??
- [KHHHÖRRenovice!]
- [vagy úgy, tessék a jegy]

Az ötórás, öt átszállásos vonatút szerencsére gond nélkül ment, onnantól, hogy Zlínben beültem a hétszemélyes ülésbe (máskor bunkóságnak nyilvánítanám, de eddig legfeljebb négyes ülést láttam, úgyhogy ki kellett próbálni) egészen odáig, hogy a rengeteg előtti utolsó nagyobb városkában felszálltunk a kispirosra, amin is húsz másik önkéntes fogadott ordítva.
A szállásunk valahol a hegyek között volt eldugva, az utolsó vonaton végig úgy éreztem, hogy valójában kisvasúton ülök. Ennek ellenére vállalható volt, egy nagy házból (étkező), több kicsiből (lakószobák), meg egy szaunából állt. A kaja többnyire alulról súrolta az átlagos menzaszínvonalat, viszont délutánonként isteni házi sütiket kaptunk. A kávé (fontos dolog!) minősége a hét során zuhant, kedden még elfogadhatónak éreztük, szombatra már nem maradt íze, pedig akkor lett volna rá a legnagyobb szükségünk.
Húszan voltunk, nemrég Csehországba érkezett önkéntesek mindenhonnan az országból. Voltak afféle óráink délelőtt és délután, például bemutattuk egymásnak a projektjeinket és csomó mindent megtudtunk az itteni kultúráról, történelemről, politikáról. Aztán kreatívkodtunk is, most már tudok például tejesdobozból pénztárcát készíteni, ami, akárhogy is nézzük, hasznos dolog. Meg persze volt az a lelkizős rész, amit én speciel szeretek, hogy mit szeretnél megtanulni az ittléted alatt, és ezt hogyan tedd, hogyan kell visszajelzéseket adni, majd a hét végén: mit szeretnék magammal vinni innen és mit hagynék itt.
Kirándultunk is a közeli városkába, ott készült a fenti kép. A feladatunk az volt, hogy egy gyufásdobozt legalább háromszor elcseréljünk helyi emberekkel úgy, hogy aztán a végén a lehető legnagyobb méretű tárgyhoz jussunk. Egy karó és egy reklámszatyor (=zászló) meg egy kiselejtezett hűtősdoboz lett a végeredmény. Persze csalók vagyunk mind, mert a hűtősdobozt igazából lenyúltuk, és csak utólag adtuk be a boltba a csere tárgyát képző körömlakkot.
És azon a napon történt az is, hogy megtanultunk svédül szülinapost köszönteni (Jozinak adtuk elő, aki a képen a doboz).
Szuper csapat jött össze, mindennap legalább éjfélig sörözgettünk (innen a fáradtság, mily meglepő). Végre találkoztam olyan emberekkel, akik néha éppúgy tanácstalanok ebben az új országban, mint én, és ez a tudat eléggé megnyugtat. No és lett sok-sok új ismerősöm meg útitervem.

(Nem kínlódom tovább ezzel a halálraítélt bejegyzéssel, egyébként is meg kellene írnom egy kiselőadást péntekre az EVS-ről. Meg megtanulni a cseh igeragozást. Meg mosogatni, talán ennyi csak.)

2012. október 15., hétfő

cesko-finský slovník

A könyvesboltban láttam finn-cseh, bolgár-cseh, és vietnami-cseh szótárat. Magyar viszont nem volt (állítólag Mo.-n sem nagyon találni), így beértem egy angollal. Viszont megsúgták, hogy felesleges gyerekkönyvekre költenem a pénzt, mert hetven koronáért beiratkozhatok a könyvtárba.
(A gyerekkönyvek természetesen nekem kellenek, nyelvgyakorlás céljából.)

2012. október 6., szombat

képek

Lett kábel a telefonomhoz, végre. A képek két héttel ezelőtt készültek, és minden művészi igényességet nélkülöznek, csak azt szerettem volna dokumentálni velük, hogy hogyan néz ki ez az agyontervezett város (amit egyébként egyre jobban szeretek).

Kilátás az ablakomból. A fákon túl már egy négysávos, a túloldalt egy majdnem ugyanannyira forgalmas kétsávos út van.

Tizenöt perc sétával bent vagyok a belvárosban, ez a kép félúton készült, a lényeg a szemközti hegyen látható panelkupac.


Panelek a hegyen, más szögből, meg a folyó, ami végignyúlik a városon, és teljes hosszában épp úgy néz ki, mint itt.


Ha megfordulok és teszek pár lépést, már a buszpályaudvaron vagyok. Balról a második A Felhőkarcoló, a daruk az egyetem új épületeit építik.


Az üvegépület rendezvényközpont, mögötte az egyetem narancssárga logójával a könyvtár.


A kék kocka a mozi, a felhőkarcolóról nézve. Egyetlenegy, hatalmas terme van, és idén nyolcvanéves. 


Bónuszkép a kroměříži kirándulásunkról: a magyarok mindenütt ott vannak.







2012. október 5., péntek

kétes siker

Biztosan unjátok már az ilyen jellegű ujjongásaimat, de megértettem, amit egy anyuka mondott a kislányának, aki lelkesen magyarázott nekem valamit.
A mondatot magyarra valahogy úgy ültetném át, hogy hagyd, úgysem érti.

2012. október 3., szerda

pedig nem is történt aznap semmi


Tegnap reggel majdnem elkéstem, ebben a városban a buszok általában nem később, hanem korábban jönnek a várhatónál. Elkésés szempontjából mindegy is.
Egyébként a hétvégén lefáradt aggyal megvilágosodtam (mindig hullafáradtan esnek le az összefüggések), és rájöttem, hogy valójában mennyire meg voltam szeppenve az első két hétben. Aztán úgy döntöttem, hogy kérem vissza az otthoni önmagamat, ami mintha észrevétlenül ottmaradt volna a határátkelőnél. Úgyhogy elhatároztam, hogy ez a hetem jó lesz. Jobb. Kezdésnek megint vigyorogva ébredtem (megéri az erőfeszítést), és az dobott a legtöbbet a hangulatomon, hogy mindig tudtam, hogy mi a dolgom a bölcsiben, és nem csak tanácstalanul nézelődtem, mint eleinte.
Az elnéző mosolyokból ítélve az emberek nagy része szerint a bölcsibe játszani járok. Minden bizonnyal léteznek stresszesebb munkák is, de amíg a kölkök játszanak, addig mi körülbelül a következőkre szoktunk figyelni:
1. senki ne ácsorogjon a szoba közepén, mert először van itt és nem mer semmihez hozzányúlni
2. senki ne lógjon ki a három ajtó egyikén, és csináljon az ott lévő helyiségekben bármi veszélyeset (egy szó: konyhafelszerelés)
3. lehetőleg ne okozzanak egymásnak vagy maguknak nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket
4. ne akarja mindenki ugyanazt a játékbabát átöltöztetni, miközben három másik hever a padlón a végletekig elhanyagolva
5. és a fenti pontok következményeként, vagy csak úgy spontán ne kapjon senki sírógörcsöt, mert akkor még másik két ember is bőgni kezd. Jelenleg úgy érzem, nincs rosszabb látvány egy síró gyereknél, akiről ráadásul nem tudni, hogy miért sír, mivel nem beszélünk közös nyelvet. Elég vacakul érzem magam, amikor angolul és sikertelenül próbálom őket vigasztalni.
A sétákról meg az etetésről még nem is meséltem. De fél egyre alig várom, hogy minden gyerek hazamenjen vagy elaludjon, és leülhessünk a felnőttekkel ebédelni. Rájuk nem kell vigyázni, hogy ne kenjék össze magukat a főzelékkel, és még az egymás közti kommunikációnk is hatékonynak mondható.

Munka után Veronikával találkoztam, aki a közeli városban (Uherské Hradiste, mostantól U.H.) dolgozó négy EVS-es mentora. Lehetséges útitársak a környék bekószálásához, éljen!
Mint kiderült, a csehek nagyon szeretik Mo.-t, ő is volt már a Balatonon és Győrben. Jól megbeszéltük, hogy ugyanazokon a dolgokon bosszankodunk egymás országával kapcsolatban: az embereken, akik nem hajlandóak angolul megszólalni, és az indokolatlanul hosszú és kiejthetetlen szavakon (Székesfehérvár). Azt is közöltük egymással, hogy szerintünk sem a cseh, sem a magyar nyelvben nincsenek nemzetközi szavak, amik majdnem minden nyelvben egyformák, kivéve ezeket a kis aljasokat. Persze a csehkönyvem alapján rájöttünk, hogy bank, metró, taxi, satöbbi mindkét nyelvben létezik.
Itt kell közölnöm azt is, hogy a kedvenc cseh szavam a számítógép (hoppá... ez magyarul sem épp nemzetközi). Nem azért, mert kocka lennék, hanem mert ez a szó egész pontosan úgy hangzik, hogy pocsitacs.

Újra volt csehórám is, különböző emberek eltérően vélekednek a hasznosságáról. Sabina majdhogynem kiröhögött, amikor említettem neki, hogy az új évben már csehül szeretnék kommunikálni, és egyébként is a csehek nagy része szerint kizárt, hogy ezt a nyelvet megtanuljam. Veronika viszont mesélt egy spanyol fiúról, aki annak ellenére megtanult csehül, hogy amúgy nem akart. A legcukibb viszont Estelle, a volt francia lektorom volt, ő úgy vélekedik, hogy ha járok nyelvórára, nem lesz itt gond, nekem meg ennyi épp elég a motivációhoz.
Ennek ellenére irigykedve hallgatom csehórán a folyékonyan társalgó ukrán (vagy orosz?) lányt, aki később megsúgta, hogy nem is nagyon tudja, mit beszél, csak mindent úgy mond, ahogyan az anyanyelvén tenné.

immd 10.03.

Déltájt valaki csak úgy kiült a tér szélére lerakott beton B betűre buborékokat fújni. Vannak még elvarázsolt emberek.
De vajon mindez csehül is alliterál? És mit csinál ott az a B? Csupa kínzó kérdés.