2012. november 21., szerda

egy kis random

Imádom a kolis sütőt, hiába van rá felfestve még a háromszáz fok is (lehet, hogy nem Celsius, hanem valami cseh mértékegység), csak langyosodik, nem túlzottan melegszik, ha nem találom el rajta az öt felfestett ábrából a megfelelőt. A negyvenéves hightechnek köszönhetően a süti kissé nyers maradt.
Szépen, megfontoltan el akartam tűnni a munkából kettő körül, amikor közölték, hogy ugye tudom, hogy holnap megyünk az iskolába foglalkozást tartani fogyi gyerekeknek, és ugye mindennel elkészültem rá. Hoppá. Már megcsináltam egy karácsonyfadíszt, amit majd mutogathatok, hogy ilyet fogunk gyártani, de még körülbelül hatmillió kis textilnégyszöget kellett vágnom, amivel majd a gyerekek díszítik ki a művet. Ezeket vagdostam békésen, amikor megint jött valaki, hogy ugye akkor te a kisszobában tartasz franciát? Hát persze, milyen francia? Aztán kiderült, hogy amikor a főnököm megkérdezte hétfőn, hogy szerdán ráérnék-e franciát tartani, akkor már el is dőlt, hogy az illető jönni fog, és nem csak érdeklődött. Szóval jött is, de teljesen kezdő, úgyhogy angolul beszéltük meg, hogy a jövő héttől tanulni fogunk. Így történt, hogy végre van franciásom! Itt volt az ideje, mert mostanában a franciát a csehhel kevertem, de gáz.
Csehből egyébként fejlődöm. Pénteken két értelmes párbeszédet is lefolytattam a gyerekekkel, arról, hogy fussunk-e a parkban, meg arról, hogy csendespihenőben a kislányok piros, a kisfiúk pedig kék ágyon alszanak. Aztán hétfőn reggel munkában ketten is meglepetésszerűen csehül kérdezték meg, hogy milyen volt Karlovy Vary. (Szép. Az idő nem volt szép. Az utazás pedig hosszú volt.) Végül tegnap a turiban megtárgyaltuk az eladónénivel, hogy kiféle vagyok, miért nem tudok csehül, és egyáltalán, jól áll-e nekem az a ruha. A végeredmény persze az lett, hogy jól áll, vegyem meg. Ennyit megért.
...de még mindig akadnak olyan szituációk, amik után biztos vagyok abban, hogy ha hazajövök, én leszek a király activityben.

2012. november 20., kedd

ketto

Mindentől elmegy a kedvem ilyen csúnya szürke időben (igen, ilyen egyszerűen is tudok működni), de mégiscsak két hónapja vagyok itt, úgyhogy összeszedem magam, és írok valami összegzésfélét. Szokás szerint nyögvenyelősen, mert nem túl sokat aludtam a hétvégén, éljenek a hajnali vonatok.
A helyzet javul, és remélem, hogy még erőteljesen fog is. Sokat dobtak rajta az angolórák, van már öt apró csoportom, és kifejezetten élvezem a tanítást. Mert jó dolog, csak rémesen fárasztó. Most jövök rá, milyen zseniális teljesítmény, ha valaki hatvan percen át le tudja kötni a diákok figyelmét, és lehetőleg meg is tanítja őket valamire. Őszinte tiszteletem az összes tanáromnak, aki annak idején képes volt erre. A készülésről ne is beszéljünk, te jó Isten, szerintem legalább annyi időbe telik levadászni a feladatlapokat, mint amennyi idő alatt megcsináljuk őket. És még az is furcsa, hogy én vagyok az, aki az utasításokat adja. Még meglepőbb tud lenni, hogy akkor is megcsinálják, amit mondok, ha kellő határozottsággal teszem, és akkor is, ha nem. Ezen a téren még van mit fejlődnöm (meg még mennyi másikon).
Társasági életem gyalázatosnak mondható, a hétvégéket kivéve, amikor mindig valakihez vagy valakivel utazom. A holnap kivételes lesz, hokimeccsre megyek Markétával meg a lakótársával, előtte meg az Uherské Hradiste-i önkéntesek mentorával találkozom, szerencsére a lány itt tanul Zlínben. Jövő héten megyek egy másik ifjúsági klubba (milyen hülyén hangzik magyarul, valaki mondjon rá jobb kifejezést) társasjátékdélutánt szervezni, remélem, ott is megismerek néhány helyi embert.
Persze a legjobb az lenne, ha elindulna a kreatívkodásom meg a filmklubom, nagy nehezen el is készítettem a tervezeteket, most már úgy tűnik, jövő héten... vagy azután... azért is megy minden lassan, mert a kommunikáció még nehézkes, de egyre találékonyabbak vagyunk. Persze jobban tettem volna, ha hamarabb elkezdem mindezeket kitalálni, de őszintén szólva túl lassan esett le, hogy mindent magamnak kell megszerveznem, és senki sem fog túlzottan rajtam lógni, hogy alkossak már valamit. De azzal nyugtatom magam, hogy még mindig csak az egyötödénél tartok... viszont mire karácsonykor hazamegyek, ez már az egynegyede lesz, és addigra illene minden tervemet megvalósítani.
Ez van most, most pedig megyek és megnézem, hogy érzi magát a sütim két emelettel lejjebb.

2012. november 13., kedd

immd 11.13.

Láttam egy srácot reggel a buszmegállóban, aki bizonyára megunta a buszra várást, ezért úgy döntött, hogy addig is felszedi az összes széthajigált csikket és kidobja őket a szemétbe.

2012. november 12., hétfő

hülye külföldiek rászabadulnak a cseh vadonra

Geoffrey* szerdán megkérdezte, hogy szombaton eljöhet-e Zlínbe, mert neki feltétlenül utaznia kell hétvégente. Mondtam, hogy persze, várom, vártam is egész szombat délelőtt, aztán megírta, hogy fél négykor jön. Lementem elé a buszpályaudvarra, megnéztük a felhőkarcolót, bevásároltunk a vacsorához, mondta, hogy együnk jó sokat a holnapi nagy út előtt. Milyen nagy út, néztem rá, ő meg vissza, hogy nem megyünk Karlovy Varyba a lidl-ös jeggyel? Dehogynem, jövő szombaton, nem láttad, hogy a lidl-ös jegy csak szombati napokra jó?
Ezt a vonatjegyet értelemszerűen a Lidlben árulták kemény kétszáz koronáért, és a következő három szombat valamelyikén használható fel, egész nap korlátlanul lehet vele vonatozni. Úgyhogy kinéztem Karlovy Varyt, mert az épp az ország másik csücske, és csak az odaút hétszáz korona lenne enélkül a jegy nélkül. Zárójel bezárva.
Otthon összeraktuk a kis szatyromba a vacsora hozzávalóit, levonultunk vele a konyhába, közben kaptam együttérző megjegyzéseket, hogy így azért nehéz megtalálni a motivációt a főzéshez, ha két emeletet kell hozzá lemászni. Na ugye. Minden nagyszabású fogadalom ellenére még mindig nem főzök naponta, viszont készkaját sem veszek, hurrá.
Valami csoda folytán majdnem hibátlan currys csirkét alkottam, és pantomimmel még dugóhúzót is sikerült kérnünk a konyhába betévedő csajtól. Nem ettem még ilyen kulturáltan a saját szobámban, asztalnál, terítékkel, friss kaját, ez csodaszámba megy.
Kitaláltuk, hogy másnap, ha már nem Karlovy Vary, legyen egy másik fürdőváros, Luhačovice, az csak huszonöt kilométer Zlíntől. Odafelé busszal mentünk (most buszoztam először Csehországban, és megtudtam, hogy a jegyet nekem kell letépni, ha kinyomtatta a kis gép), visszafelé legalább félútig gyalogolni akartunk. Luhačovicében először természetesen a turistáknak való városközponttal ellentétes irányba indultunk el, a panelek közé, aztán megtaláltuk a jó irányt. Gyönyörűséges kis város, a főút mentén végig régi, díszes villákkal (igyekszem szerezni képeket).
Már elmúlt dél, mire odaértünk, úgyhogy kerestünk egy pékséget. A városban szerintem körülbelül kettő van, sikerült egy igen lepukkantnak tűnőt találnunk, de életem talán legjobb sütijeit hoztam el onnan. Nem tudom, a csehek mit tesznek a sütik töltelékeibe, én egy kis alkoholra gyanakszom, de az egyszerű mákoskifli is szenzációs volt, a lekváros fánkról nem is beszélve. És még helyi gyártású, minden mesterséges anyagtól mentes chipset is árultak.
Az infocentrumban a lány csak németül és oroszul tudott, úgyhogy megint kevertük a nyelveket, amit egyébként nem szeretek (ezt okolom a ma reggeli "hm, washni kéne" gondolatom miatt). De legalább jól elmagyarázott egy olyan utat, ami sokkal bonyolultabbnak tűnt annál, amit a térképről kinéztünk. Elindultunk hát fel a hegyre, a tetejéig nem is volt gond, de ott egy autóút keresztezte az ösvényt, és a túloldalt elveszett a jelzés. Fél óra kóválygás után inkább elindultunk lefelé az autóúton, egy idő után elő is került mellettünk a sűrűből a megfelelő turistajelzés. Úgyhogy a cseh turistatérképeket is fenntartással kell kezelni, mert ők sem egyeznek mindig a felfestett jelekkel, welcome to the Czech Republic.
Az újabb hegytetőn lélegzetelállító panoráma volt, ez lehetett az utolsó szép őszi nap. Aztán rájöttünk, hogy a völgyben Luhačovicét látjuk, és félúton sem járhatunk még, mármint a félúthoz képest félúton. Értitek. A félutat egyébként a Provodov nevű falu jelentette, ahonnan kettőkor és hatkor ment busz Zlínbe, ezt megnéztük még otthon. Sejtettük, hogy egészen Zlínig elgyalogolni túl hosszú lenne egy délutánra.
Provodovig már zökkenőmentes utunk volt, azt leszámítva, hogy beleléptem egy jól álcázott, de bokáig érő pocsolyába... nem baj, akadt pótzokni. Provodovba már négyre odaértünk, mit tesz ilyenkor a fáradt utazó? Természetesen megkeresi a kocsmát, ahol elüldögélhet, de a kocsma, úgy tűnt, zárva van. Tehát kimentünk a faluszélre, és életükben először stoppolni kezdtünk. A harmadik autó meg is állt, de csak a következő faluig tudott vinni, ott meg már ránk sötétedett, és senki nem állt meg, ezért újra kocsmakeresésbe fogtunk. Fél órát sétáltunk, közben legfeljebb négy emberrel találkoztunk. De lőn, aki keres, talál, abban az épületben, amin az odaúton jót röhögtünk, hogy milyen csúf betonkocka, találtunk egy sörözőt. Az elmúlt negyven év múlandó divathullámai mit sem változtathattak rajta, mindössze egy plazmatévé került fel a plafonra, de azon is egy indiánfilm ment.
Másfél óra múlva jött is a busz, addig kisebb feltűnést keltettünk az angol nyelvű kommunikációval, de legalább már biztosan tudok autentikusan két sört kérni (dvakrát pivo, csak úgy mondom). És miután Zlínben felraktam csórikámat a buszra (még legalább három órát utazott hazafelé), a troliról leszállva belenyugodtam, hogy Csehország kiszámíthatatlan. Először egy hálóinges-köntösös nénivel találkoztam a koli előtti sarkon, aki szemlátomást várt valakire, majd a sarkon befordulva egy igazi sünivel. Jövök az erdőből, és erre a házam előtti járdán találkozok az első állattal. Addigra már annyira kivoltam, hogy reflexből megsimogattam a kis aranyost.


*szintén önkéntes, és mielőtt valaki megkérdezi, mert nem egyértelmű a név alapján, fiú. csak mert anya megkérdezte.

2012. november 7., szerda

nyugaton a helyzet változatlan... ja, nem.

Hurrá. Kifejezetten haladok afelé, hogy összekapjam magam az első másfél hónap szétesése után. Mert akármennyire is nem tűnt fel akkor, hogy mennyire nem jó ez így, most azért érzem a változást.
Ez főleg annak köszönhető, hogy végre tartok angolt. Igen, értelmes és számomra is hasznos tevékenységet végzek, valami fantasztikus. A bölcsi fárasztó tud lenni, és ott is rengeteget tanultam, de ennél azért nagyobb kihívásokért jöttem ide. A jelenlegi csehtudásommal még a foglalkozásokban sem tudok túl aktívan részt venni.
Amúgy a csehem éppen stagnálni látszik, mert az órák után még egyszer át kell vennem mindent, hogy tényleg megértsem. (Ennek sok oka van, a tanárunk nem tökéletes, de hát négy-öt különböző anyanyelvű emberrel kell megértetnie a nyelvtant, és én is elszoktam a másfél órányi folyamatos odafigyeléstől, ami nem csoda, mert cseh után még ebédre sem számíthatok, mint a régi szép időkben a dupla magyar után.) Szóval az óra utáni ismétléshez mostanában sokszor nincs agyam, hiába, aludni kéne, persze, ezt is két hete tervezem már, és a helyzet egyre vállalhatatlanabb. Majd ezen a héten úgy, de úgy kialszom magam, hogyne. Aztán valaki ötkor végigsétál a folyosón magassarkúban, vagy a szomszéd csaj éjfélig zenét hallgat, vagy ezen a héten például egyszerűen nem tudtam elaludni. Szerintem a parától, ami azért mégiscsak gáz, hogy egy  nyomi első angolóra miatt ugyanúgy ébren forgolódom, mint az érettségi előtt.
Az angolórák azért pörögtek fel, mert múlt héten körbejártunk a városban, és kiraktunk ide-oda, iskolákba, kávézókba, a rendkívül dizájnos szórólapjaimból, amiket eddig elég élhetetlen módon csak a recepciós pultra dobtunk ki a központban.
Ezután hirtelen boldogítóan sok jelentkező lett. Most három ,,csoportom" van, összesen nyolc ember, plusz a főnöknőmet egyedül tanítom, mert megérdemli (és annyi dolga van, hogy úgysem tudna másokhoz alkalmazkodni). A franciások viszont eltűntek, ma két órára is készültem, de az illetők felszívódtak, állítólag mégis csak jövő héten jönnek. Ezt öt perccel azután tudtam meg, hogy a második órának el kellett volna kezdődnie. Ez is hátránya a nyelvnemtudásnak, az infók mindig közvetve és hiányosan jutnak el hozzám, ha valaki egyáltalán eljuttatja őket. De ezt többnyire külön kell kérni sok minden mással együtt, egyemmegőket.
Néha kicsit irigylem azokat az önkénteseket, akik megérkeztek, és minden készen várta őket, és folyamatosan kapják a feladatokat. De ez így minden szempontból sokkal menőbb lesz, ha végre egész hétre szerzek magamnak elfoglaltságot. Ráadásul januárban jön a társam, egy osztrák önkéntes, bár addigra már teljesen mindegy lesz nekem, hogy van-e mellettem valaki, aki átérzi az önkéntesek rémes életének nehézségeit.

Még azt árulja el nekem valaki, hogy hogyan tudom átállítani a blogom időzónáját csendes-óceániról valami közelebbire.

immd 11.06.

Olga, az ukrán erasmusos lány mintegy mellékesen megkérdezett csehen, hogy nem lenne-e kedvem elugrani vele Milánóba két hét múlva, mert épp nincs senki, akivel mehetne. De még mennyire lenne, csak akkor nem maradna pénzem karácsonyi ajándékokra. (Ilyenkor nem olyan jó az, hogy az önkéntesség mellett nem szabad mást dolgoznom.)

nagyszabású

Két Anička beszélget facebookon (otthon többnyire mindkettőt Annának hívják, de a csehek mindenkit és mindent becéznek):
A1: és hova lenne kedved utazni az év végén, ha itt leszel? tudom, hülye ötlet, de én finnországba mennék, csak az kicsit messze van...
A2: hát, ha te már úgyis Plzeňben dolgozol, az olyan közel van a német határhoz, megnézhetnénk, mondjuk, Drezdát.
A1: észnél vagy, én német vagyok, fene sem akar hazamenni.
A2: hoppá, ez jogos. (megnyitja a google térképet, nézi, nézi) figyelj, mit szólsz svájchoz?
A1: jóóó! ismerek valakit luzernben.
A2: mondjuk az nem tudom, hol van, de mennyivel menőbben hangzik az, hogy voltam luzernben, mint hogy voltam zürichben... akkor legyen svájc?
A1: aha.

Ezen nagyon felpörögtem, és meg kellett írnom. Pedig körülbelül három órája beszéltük meg, még nem is biztos, hogy tényleg oda megyünk, de akkor is... eddig legfeljebb Plzeň kétszáz kilométeres körzetében gondolkodtam.