2013. január 28., hétfő

mindjártfélidő

Mintha egyszer valami olyasmit olvastam volna, hogy a legkönnyebb arról írni, hogy miért nem tudok írni.
Úgyhogy elmondom, hogy az utazós hétvégéket a legkönnyebb megörökíteni, mert azok két pontosan meghatározott időpont közt történnek. A hétköznapjaimat viszont sokkal nehezebb rögzíteni, mert azok folyamatosan pörögnek, ritka az olyan esemény, aminél meg tudnék állni és egy kis terepszemlét tartani.
Azért sem blogoltam jó ideje, mert mintha enyhén letargikus lettem volna, és reménykedtem, hogy nem tart annyi ideig, hogy érdemes legyen megírni. Másrészt nyilván ha az ember letargikus, akkor írni még annyira sincs kedve.
Megint úgy éreztem, hogy semmi épeszű dolgot nem művelek itt, a hétvégéket leszámítva, meg hát nincs itt egy normális ember sem karnyújtásnyi távolságban. Egyébként is bokáig jártam a latyakban. A ronda, lehangoló kockaházak között.

Ehhez képest most az van, hogy:
1. Az elmúlt pár napban körülbelül harmadszor is leesett tíz centi hó hatalmas pelyhekben. Mintha otthon sosem esett volna ennyit. A legutóbbi eresztésből (is) tökéletes hógolyókat lehet gyúrni, amikkel aztán gyönyörű ívben nem találok el semmit. Ez mindenképpen a legfontosabb hír.
2. Pénteken jön Klara, az új önkénteslány Németországból, akit
3. szombaton azonnal el is ráncigálok Uherské Hradištébe bulizni, amely ötlet annak az eredménye, hogy
4. ezen a hétvégén meglátogattam Arianét, mert farsangoztak náluk a gyerekek, és felvetette, hogy tenni kéne valamit
5. aztán tegnap nálam járt a drága lélek, kiegészítve az U.H.-i három másik önkéntessel, akikkel nem sütöttünk csokis sütit némi plázázás után, mert ment a buszuk. Ariane viszont lekéste a sajátját, úgyhogy spontán ottalvós bulit rendeztünk.
6. Mindemellett a múlt héten el akartam szállásolni egy fehérorosz lányt, aki az egyetemi felvételijére jött Zlínbe. Mire írtam neki, már volt hol aludnia, de javasolta, hogy menjünk el kávézni. El is mentünk, rajta kívül  meglepetésként ott volt öt-hat ember, köztük az egyik kolléganőm, úgyhogy büszkén mondhatom, hogy végre ismerek vállalható embereket helyben is, a mentorom kisbarátain kívül.
7. Az a tény sem hanyagolható el, hogy egyre inkább képes vagyok cseh nyelvű kommunikációra, sőt az állomáson a pénztáros néni egyenesen megdicsért. Szóval vonatjegyet már anyanyelvi szinten veszek  (optimális esetben három szó kell hozzá).
8. Megint van egy diákom franciára, miután az előző szőrén-szálán eltűnt. A legszebb az, hogy az illető annak a szervezetnek valami vezetőféléje, ami az erasmusos diákoknak szervez programokat, a beilleszkedésüket segítendő.
9. Nem adom fel a reményt, hogy egyszer kreatívkodni is fogok itt. A múlt héten már tényleg, nagyon felkészültem, szétszórtunk egy csomó hirdetést meg minden. Csak sajnos a főnöknéni nem rakta ki a szükséges infókat a honlapra, úgyhogy egy lélek sem jött el. De majd most (három hónapja ez a mantrám).
10. Meg amúgy is, jövő héten midterm training valahol a hegyekben, és csak hét órát kell odáig buszozni. Már érik egy bejegyzés a csodálatos cseh tömegközlekedésről.

2013. január 17., csütörtök

immd 01.17.

Ma délután odamentem a főnöknénihez, és szépen előadtam neki a kérésemet, hogy július 18-án és 19-én fesztiválozni szeretnék, úgyhogy legyen olyan kedves és írjon be nekem akkorra két nap szabadságot. Kissé meghökkenten nézett vissza:
- De akkor már itt sem leszel... június végén hazamész.
- Ööö, hát én úgy tudtam, hogy július végén. (gyorsan végigpörgettem magamban az egy hónappal meghosszabbodott nyár forgatókönyvét)
- Jól van, utánanézhetünk, de szerintem márpedig júniusban mész.
Úgyhogy mindketten fogtuk a gépünket, és elkezdtünk kutatni. Enyhén röhejes helyzet volt, körülbelül hatmillió dokumentumunk van a projektemről, de még a szerződésemben sem szerepel a dátum. Aztán megtalálta a nemzeti ügynökségnek küldött pályázatot (ők azok, akik eldöntik, hogy adnak-e pénzt a projektre vagy sem), ahol tényleg július 30. szerepelt a projekt végeként.
Bár évnek meg a születési évemet írták be, de ilyesmin nem érdemes fennakadni.

2013. január 9., szerda

köln egy délután alatt

Kölnre kevés időnk volt, három körül szálltunk le a vonatról, és másnap reggel már indultam Csehországba. Már az is lenyűgöző volt, ahogy eljutottunk a vendéglátóink lakásához, egy sor kép: 
Ennyi bicikli volt a vasútállomás előtt.
Az csak egy koli a háttérben, és annyira profi vagyok, hogy az ujjam még mindig belelóg a  képbe.
Figyelitek a lámpát? Átkelni nagyon tilos.
Aztán bevillamosoztunk a városba... illetve nem is tudom, minek nevezzem, tekintve, hogy egyes járatok átmennek Bonnba is, úgyhogy hév, de néhol meg bemegy a föld alá, úgyhogy földalatti, de ettől függetlenül úgy néz ki, mint egy villamos.

Kedves utasaink, a következő megálló a Rőtszakállú Frigyes tér.
A metró (mert amikor leszálltunk róla, épp metró volt) a főpályaudvaron tett le, onnan kilépve pedig fejbevág a látvány.

cathédrale, encore...

Belülről még fantasztikusabb, egészen gyenge lámpákkal van megvilágítva, ami szerintem zseniális húzás, teljesen más hangulatot kelt, mint a szokásos erősebb fény. Itt vannak eltemetve a háromkirályok, ez kissé meglepett, mert fogalmam sem volt, hogy ennyire léteztek. A másik aranyos dolog: az egyik sarokban felállítottak egy kis Betlehemet (nem csak az istállót, hanem az egész várost), amin mindennap egy apró részletet változtatnak. Meglehetősen modern betlehem, voltak még tűzoltók is, meg utcaseprők láthatósági mellényben.
A katedrális mögött egy bevásárlóutca vezet... ilyen tömeget még nem láttam utcán, alig lehetett lépni, és fokozta a klausztrofóbiás hatást, hogy az összes épület legalább háromemeletes volt. És szétröhögtük magunkat, mert minden bolt falának dőlve öt-hat letámasztott pasi várta unott fejjel, hogy a barátnője befejezze a vásárlást.

Túrabolt tavacskával, hogy ki is próbálhasd a kenudat, mielőtt megveszed. Hasonló kaliberű könyvesboltban is voltunk, ahh (ott nincs tó).
Aztán a bevásárlóutcából kiértünk egy kis térre, és rosszat sejtettünk, mert rengeteg embert láttunk fáklyákkal gyülekezni. Csak ne a szociáldemokraták legyenek, mondta Anička, de nem azok voltak, hanem sok-sok anakronisztikusan öltözött bácsi síppaldobbal/lóháton/hintón. Úgyhogy a következő megállapítása az volt, hogy úristenúristen, karnevál, el sem hiszem. Kölnben a karnevál az év eseménye, tényleg mindenki ott van és nézi, vagy beöltözve részt is vesz a felvonulásban.

Ez egy jobban sikerült kép...
Egy idő után a bácsik elindultak, mi meg követtük őket... és valóban hatalmas feelingje van a dolognak, pedig korábban nem értettem Anička lelkesedését.
Az igazi, nagy karnevál csak hetek múlva kezdődik, a mai felvonulás célja az volt, hogy kihirdessék a karnevál idei királyát. Miután ez megtörtént, leléptünk és kimentünk a Rajna partjára. Egy ideig bámultuk az árvizet a partról, aztán elindultunk a vasúti hídon a túlpart felé, aztán félúttól visszafordultunk. 
A járdát és a síneket elválasztó korlát, ott a jobb szélen, a híd teljes hosszában tele van lakatokkal. Néha levágnak párat, hogy ne szakadjon le a súlytól.
A visszaúton a pályaudvar felé elmentünk egy tér mellett, amit morcos bácsik őriztek, hogy senki ne mehessen át rajta. Alatta az új operaház van, aminek a tervezésekor elkövettek egy kisebb bakit, így odalent hallani a lépteket, ha valaki átkel a téren. This is Köln, mondta Anička ismerős hangsúllyal, és ekkor leesett, hogy a világ bármelyik városában lehet találni szidnivalót, még az innen néha tökéletesnek tűnő helyeken is.
A német vonatok szerinte koszosak, késnek, és bunkók a dolgozók. Igaza lett, mert másnap reggel az ICE-n indítottam a napot, ami valójában nem volt akkora durranás, mint vártam, és eleve öt perc késéssel érkezett. Az ötből később tíz lett, én meg egyre idegesebb lettem, mert Nürnbergben jó esetben is tizennégy percem volt megtalálni a Prágába menő buszt. A késésért elnézést sem kértek, ahogy azt mondjuk a MÁV teszi (hogy legalább a látszatra adjon)... csak könnyedén bemondták minden megállónál, hogy a lekésett csatlakozások helyett milyen vonatokat lehet elérni.
De Nürnbergbe már időben értünk oda, onnantól pedig már semmi említésre méltó nem történt az utamból hátralévő körülbelül hét órában.

Prága, a városok anyja felirat a pályaudvaron, végre megnéztem a régi csarnokot, amire eddig egyszer sem volt időm.

2013. január 8., kedd

képek innen-onnan - december

Egy lakótelep is lehet szép jó szögből és időben. Ez  egy zúzmarás reggel volt a hetedikről.

Arianéval trollkodunk a brnói ikeában, avagy így tudassuk a világgal, hogy szeretjük Csehországot.

Rajzoltam magamnak egy karácsonyfát is, hogy ne legyen olyan kopár a kolis falam.

Ez már Trier. Nem jól olvasható, de Angela Merkel szerint kevesebb szürkeség és több Momo kell a világnak.

Luxusvityilló a vulkán-tó partján (üvegfallal és nádtetővel).

Szegény Anička, nem értette, min röhögök olyan nagyon.

2013. január 6., vasárnap

nusi visszatért

Élek, jól vagyok, csütörtök este visszaértem Zlínbe, tízcentis a hó, és a szomszédok még mindig hangosak. Az elmúlt három napot végigpunnyadtam, pénteken nem mentem el dolgozni, mert csütörtökön annyira rosszul lettem a buszon hazafelé, hogy úgy döntöttem, kizárt, hogy másnap felkeljek és munkába menjek. De valószínűleg csak egy jó alvás hiányzott... jó ötlet volt füldugót venni, pénteken hajnalban végre nem ébredtem fel arra, hogy a házinéni minden bizonnyal lecsapta a felmosóvödröt a folyosóra. 
Most pedig kezdem az elejéről. 21-én egy hosszúra nyúlt hazaút után beleestem a saját, tökéletes, pihepuha ágyamba, hogy a következő hetet mérgezett egérként rohanjam végig. Ezúton csókoltatok mindenkit, akivel nem sikerült találkoznom, és húsvétkor megint megyek!
A téli szünet érdekesebb része 29-én kezdődött. Korábban megírtam, hogy valamit tervezünk az év végére Aničkával, aki a neve ellenére német, de a cseheknek nem áll rá a nyelvük az Annára, így már Aničkának ismertem meg az on-arrivalon. A svájci tervünkből az lett, hogy ő minden tiltakozása ellenére hazamegy karácsonyra a falujukba valahová Köln mellé, aztán összeszednek a reptérről, és autóval bejárjuk a környéket. Mivel Németország nyugati csücskében laknak, egy Belgium-Luxemburg-Franciaország kört terveztünk. Aztán kiderült, hogy a szülei nem engedik el a friss jogsijával, és az összes luxemburgi barátja, akiknél szilveszterezni szerettünk volna, Rómában van. Sebaj, majd megnézzük Kölnt.
A repülés már jól indult, együtt tévedtünk el egy tanárnővel, aki egy győri gimiben tanított franciát. Kis beszélgetés után kiderült, hogy egy miskolci sulival is együttműködtek, amikor beindították a saját nyolcosztályos képzésüket. Persze, hogy a Hermannal, egészen apró a világ.
Leszálltunk Frankfurtban (ez a Ryanair saját, buszpályaudvar komolyságú reptere volt, nem a rémisztően nagy), ott már vártak anyuval és hugival, meg egy nagyon komoly plakáttal, hogy biztosan megismerjem őket. (Hazahoztam, de egy szekrényem sem elég nagy ahhoz, hogy ráragasszam, micsoda problémák.)
Hazafelé megálltunk Trierben, minden koncepció nélkül mutogatom, miket mutattak meg:

katedrálist nem túl izgalmas belső térrel, de szép mennyezettel,
római fürdőt,
valamelyik németrómai császár bal lábfejét,
még egy katedrálist, ami koncert miatt sajnos zárva volt,
Szeles utcát, ahol állítólag mindig fúj a szél, hát most nem fújt,
és persze főteret, ahol lehet sült gesztenyét kapni, a képeim meg homályosak, tudom, tudom. 
Ezek után többnapos punnyadás következett, harmincadikán megnéztük hugi fellépését a helyi színjátszókkal,  és nem vagyok rá büszke, de alig értettem, gyalázatosan elfelejtettem németül. Anička néha fordított, ahogy a családi étkezéseknél is, de szerintem már jobban tudok csehül, mint németül.
Szilveszter napján kicsit kirándultunk, a környék ugyanis a krimikről meg a vulkánokról híres. A krimikről azért, mert itt lakik egy híres német krimiíró, úgyhogy ennek megfelelően van tematikus hotel, könyvesbolt, meg kávézó is az egyik faluban:
Café Sherlock Holmes a háttérban
A vulkánok pedig... a fenti képet nézzétek, a halas bácsi csak belelógott, szóval az a három kis tó három vulkán kürtője volt valamikor, ezek közül az egyikhez mentünk el sétálni.



Este jobb híján a szülei barátainál voltunk, de jobb volt, mint amire számítottam, az a pillanat pedig, amikor kimentünk tűzijátékozni, és az egész völgy visszhangzott a tűzijátékoktól meg a félrevert templomharangoktól... hű.
Elsején csak relaxáltunk, másodikán bevásároltunk minden jóval, amit Csehországban nem lehet kapni, aztán délután bevonatoztunk Kölnbe... és ezt majd holnap ügyesenokosan mind le is írom, a hazaúttal együtt.