fényképalbum

Tavaszvaan! És újabban ilyenek a naplementéink. Valószínűleg a környéken fellelhető legjobb kilátást fogtam ki.

Ha ezt a hétfőt nem számítom bele, akkor már két és fél hetet töltöttem betegállományban édeskettesben a légúti fertőzésemmel. Szinte már hiányozni fog.
Azért a múlt hétvégén, amikor ideiglenesen javulni látszottam (hogy aztán hétfőn elmehessek dolgozni, és megint lázasan essek haza), elnéztünk Olomoucba. Eddig egyszer sem fényképeztem ott, ezt az utókor kedvéért most bepótoltam, a többiek meg jól szórakoztak azon, hogy japán turistát játszom.
Először azt akartam írni, hogy Olomouc kisváros, aztán utánanéztem, és rájöttem, hogy igazából harmincezerrel többen laknak ott, mint Zlínben. Viszont a történelmi belvárosából hatalmas területen ki vannak zárva az autók, órákig lehet kószálni a sétálóutcákon, ez lehet az oka a kisvárosias benyomásnak.

Pedig van itt minden, ami kell, hét közben állítólag hatalmas az élet, mert több egyetem is van itt. Mi hétvégén csak néhány turistával és vakmerő helyivel találkoztunk össze, zsúfoltnak igazán nem volt mondható a város (a diákok hazamentek, a helyiek meg kirándulni, mert mániákusan járnak a hegyekbe, télen-nyáron).

főutcaféle, messzeségben a katedrális

A főtér elég meglepő látványossága Csehország legnagyobb barokk szoborcsoportja, ami tulajdonképpen egy oszlop, és hálából építették a 18. században, amiért végre vége lett a pestisjárványnak. A szobor mögött a városháza van, a többi épülettől elkülönülve, csak úgy a tér közepén. Órajátéka is van neki (abban a kapuszerűségben bal felé), amiben az a remek, hogy a figurák szocreál stílusban készültek, úgyhogy  leginkább keményen dolgozó proletárokat ábrázolnak.

A város tele van templomokkal, gyanítom, azért, mert valaha püspöki székhely volt (talán még most is az). Azt hiszem, ez a jezsuitákhoz tartozik (felkészült vagyok ám a háttérinfókból):

pénz, az biztos volt az egész városban.

Ez pedig a zseniális kilátás Silvi barátnőm konyhájából (szintén hatalmas forgalommal). A bal szélen lévő templomot egyébként most már könyvraktárnak használják.

Aztán fölmásztunk még egy templomtoronyba is, négyszázvalahány lépcsőn. Biztos mondtam már, a tornyok és a kilátók a gyengéim, de újra és újra lenyűgöznek a városok felülnézetből.

sok-sok templomtorony (balról jobbra: régi kolostor a város szélén, ahol szintén jártunk, a katedrális, a jezsuita templom, ez meg itt az előtérben valószínűleg ahhoz a templomhoz tartozott, amibe felmásztunk)

püspöki palota és városháza

Aznap, az első tavaszi napon nagyon mehetnékünk volt, úgyhogy kigyalogoltunk ahhoz a bizonyos volt kolostorhoz és hirtelen falun éreztük magunkat.

szántóföld a domboldalban

A kolostorhoz közelebb érve kissé zavarba jöttünk, mert kiderült, hogy az épület kórházként is működik. Azért beszöktünk (egy lélekkel sem találkozva odabent, csak a belső udvaron), és valószínűleg ez a leggrandiózusabb kórház, amit eddig láttam.

csillár vagy diszkógömb

semmire sem használt óriási csarnok, csak a méretek érzékeltetése végett

A városba a lakótelepen keresztül sétáltunk vissza, íme néhány őrültre festett panel a sok közül. 

az működik, ha átszökünk a zöldhatáron?

Mert így akarunk júniusban Krakkóba menni: elvonatozni a lengyel határig, a félbevágott városig, ott szépen átsétálni a hídon Polskába, és a túloldalon felszállni a Krakkóba tartó buszra. Így a legolcsóbb. 

A félbevágott várost, Česky Těšínt/Cieszynt egyébként még nem említettem, pedig már jártam ott néhányszor. Így szeli ketté a cseh-lengyel határ, a híd egyik fele Csehország, a másik Lengyelország.

és csak úgy átsétálni a hídon Lengyelországba soppingolni elég laza. meg olcsóbb is.

Egyébként semmi nem történt a héten, ahogy az várható volt, döglöttem itthon és nagyokat aludtam, és mostanra többé-kevésbé felkészültnek érzem magam a jövő hétre, pénteken és szombaton lesz A Nagy Dobásunk. Angolos workshopot tartunk Klarával... holnap remélhetőleg lediktálja nekem Prágából telefonon a füzetéből a vázlatunkat, ami alapján kidolgozom a  részletes tervet, amit hétfőn prezentálni fogunk a főnöknek. Hát így állunk. De azóta kevésbé aggódunk, mióta kiderült, hogy a főnökünk irreálisan magasnak tűnő összeget (úgy nyolcezer forintot) akar kérni a résztvevőktől, úgyhogy kétséges, hogy egyáltalán bárki is fel fog ott bukkanni. Egyébként sem túl jó a marketingünk.
Itt is tavasz lett azóta, mivel nemigen jártam még odakinn, annyit érzékelek belőle, hogy naphosszat nyitva lehet az ablakom, mert kell az oxigén. Úgyhogy lelkesen tódulnak be a hangok, csicseregnek az őrült madarak, az egyik kertben megint hosszú percekig nyomkodják a csipogós játékot a kutyának, és a kedvencem, amikor hallani lehet, ahogy fent elzörög a troli a Štefánikován.

Volt egy szép naplementénk is, bár ez annyira nem látszik a képen. (Szerintem mostanra már teljesen megkattantam volna, ha a szomszéd házra nyílna az ablakom, mint Klarának.)

határsáv

A hazaérkezés igazából már Pozsonynál elkezdődik, mert a szlovák vagonok a csehekkel ellentétben épp annyira lepukkantak és graffitisek, mint egy átlagos máv-szerelvény. Aztán kicsit később, a kupéban a határ pontos elhelyezkedéséről tanakodó angol párral folytatódik, akik megcsodálják a Dunát, és a kalauz Szob utáni mogorva jónapotjával tetőzik be. Levezetésnek meg ott vannak az omladozó támfalak a vízparton, a teletaggelt kerítések és a műmediterrán házikók. Kőbánya táján még egy lelkes első telefonhívás haza, vagy bárkinek bárhová, csak magyarul, végre.

Az az öt nap piszok gyorsan elszállt, semmire sem volt elég, még egy rendes alvásra sem, feleannyi emberrel sem beszéltem, mint amennyivel szerettem volna, nem tanultam csehet, nem készültem fel az angolóráimra és nem stoppoltam meg egy árva zoknit sem, pedig esküszöm, nem lustálkodtam többet a feltétlenül szükségesnél. Viszont összebarátkoztam a húgommal, aki ennyire cuki (és úgyis mindenki, pláne a jóindulatú nénik az utcából, azt fogja rá hinni, hogy a lányom, de ez csak még szórakoztatóbbá teszi a dolgot):    

Hát ezért nem volt semmi kedvem visszajönni.

A nemakarokvisszajönni állapot természetesen abban nyilvánult meg, hogy a visszaúton már nem voltam teljesen használható, és mire hazaértem, már egyértelműen belázasodtam. Nálam ez így működik. Doktornéni egész jövő hétre kiírt, ez túlzásnak tűnt, de bár nem látszom betegnek (például nincs negyvenfokos lázam és nem ömlik belőlem a takony), komoly megpróbáltatást jelentett ma délelőtt, hogy elsétáljak az öt percre lévő boltba néhány alapvető cikkért.
Úgyhogy most megnézek hatmillió filmet, mert az agyam lassan visszanyeri a normálishoz közeli kapacitását, és őszinte meglepetésemre keresztrejtvényt is fejtek csehül, az egytizede már megvan (hülyebiztos rejtvény a vonaton kirakott magazinból, és a sors kezének érzem, hogy szerepel benne a máv is).

És kedves tél, tudod, hogy imádlak, és tökjó, hogy idelent a völgyben már csak eső szitál és lassan eláztatja az utolsó hófoltokat is a kis kockaházak tövében, de tényleg úgy gondolod, hogy ez az állapot fent a hegyekben helyénvaló április ötödikén? (Költői kérdés volt, meg sem fogok lepődni, ha anyák napján elkap egy hóvihar, de novemberben majd lassan elővehetem a rövidnadrágokat.)