nem sok semmi

Valami biztosan történt a múlt hét elején is, de a lényeg a majáles volt. Drága cseheknél május 8., a második világháború vége is nemzeti ünnep, így egymás után kétszer volt szabadnapunk a hét közepén. Nem rossz.
A nagyobb népünnepélyek is mintha inkább nyolcadikán lennének, nem úgy, mint a mi elsejei majálisunk, úgyhogy jól elhúztam a kedd esti-szerdai majálesre Olomoucba. Hát kérem, nagyszínpad egy barokk épület százszor száz méteres belső udvara volt, soha jobb fesztiválhelyszínt... még mindig teljesen odavagyok az ilyen autentikus eseményektől. Aztán bevonultunk egy kis klubba is, ami valószínűleg mostantól kinevezek a kedvenc koncerthelyemnek (nem mintha annyi helyen megfordultam volna már, de ezt és aztán most ezt is ott láttam először élőben).
Persze, történnek azóta is a dolgok, bizonyára minden napra esik valami, amiről blogolhatnék, de nem egyszerű begyűjteni. Munka, persze, mert az mindig van. Az egyik kolléganő elment, úgyhogy meg inkább pörgünk, ezért (szerencsére) megint egész sokat vagyok a kölkökkel, emellett töretlenül angolozok is, és néhány apróbb projekt is befigyel.A jövő hétvégén talán végre megrendezzük az angoltanulós hétvégét, amit Klarával kettesben szervezünk, mert mi ügyes és okos önkéntesek vagyunk. Bizony. Aztán még valamilyen filmklubot is nagyon-nagyon összehoznék, mielőtt hazamegyek, ez korábban főnöknéni aggályai miatt elmaradt, de most derült égből közölte, hogy tulajdonképpen nem is kell aggódni a filmes jogdíjak miatt, úgyhogy csináljam. Nem mintha bánnám.
Emellett meg persze fogy az idő, a májusnak úgyis mindjárt vége, és akkor már csak két hónap. Kettő. A legrémesebb, hogy csak most jöttem rá, hogy milyen értékes az itt töltött időm, mert eleinte annyi mással voltam elfoglalva. Ezt a frissen megtalált egyszer élünk-hozzáállást egyébként jó lenne nem itt felejteni.
Viszont szűk egy hónapra megkaparintottam a fényképezőgépünket, úgyhogy szeretném egy időre elárasztani a blogot kétes minőségű képekkel. Ezt leginkább azért tartom közlésre érdemesnek, mert akkor motiváltabbnak érzem magam. (No de hogy teljesülnek be az EVS céljai és hogy lesz belőlem felelős európai polgár, ha képtelen vagyok kifejleszteni magamban a belső motivációt?)
Megyek inkább aludni, a hétvégén már megint megyünk a hegyek közé főzőcskézni meg (valószínűleg) deszkákat rakodni, és erre jó előre rá kell pihenni.

hercegnők és banyák

...csak hogy meglegyen a kellő kontraszt.

A múlt hétvégén itt járt Stefi és Timi az északi csücsökből, és spontán pikniket csaptunk három pizzával az egyik parkban. És random sárga virágok is nőttek a parkban, így lettünk Zlín és Otrokovice hercegnői... sose növünk fel.

Kedden pedig jöttek a banyák. Nem tudtam kideríteni, hogy honnan ered a szokás, de április utolsó napján valamiféle boszorkányos hagyományt ünnepelnek a jó csehek. Délelőtt az összes óvónéni banyának öltözött, és akadályversenyt szerveztek a gyerekeknek, olyan állomásokkal, mint seprűn repülés és gusztustalan zöld szörp megivása beleáztatott gumicukorral. Persze épp angolom volt, úgyhogy csak lopott képeim vannak.

repülni tanulnak

Hanka fantasztikus nutellás-kukacos muffinjai.

(egyébként két kicsi annyira megijedt a néniktől, hogy elsírták magukat. azt hiszem, akkor, amikor megevett gyerekeket emlegettek.)

Este Fryštákban, az egyik szomszédos kisvárosban búcsúféle is volt, ugyanilyen banyás témával. Akadtak itt is színes löttyök (némi alkohollal), csirkelábak és egyéb indokolatlan tárgyak lógtak a fákról szemmagasságban, és az est fénypontjaként elégették A Banyát egy háromméteres máglyán. Érdekes, hogy itt egyáltalán nem voltak az otthon megszokott giccsárusok, sokkal inkább a kaján volt a hangsúly.

Másnap elmentünk a város legújabb Baťáról elnevezett intézménye megnyitójára. Ezúttal egy hatalmas komplexumról van szó a régi ipari negyedben (két háztömbbel a munkahelyünk mögött), ahová a város összes eddigi múzeumát átköltöztették, és még jónéhány egyéb funkciója is lesz az épületeknek (csak tudnám, mi). És annak ellenére, hogy az ott dolgozó ismerősünk szerint teljes fejetlenség uralkodik a kulisszák mögött (ebből mi annyit észleltünk, hogy néhol a magyarázó feliratokat celluxszal ragasztották fel és a tetőterasz még zárva volt), mi csak két jól összerakott kiállítást láttunk. Az egyik témája természetesen Baťa és Zlín megteremtése, a cipőgyártás folyamatától a gyári munkások egészségügyi ellátásáig mindent feldolgoztak benne, a másik pedig gyakorlatilag a korábbi galéria. Egész délutánt betöltő és alaposan lefárasztó program volt.
Talán sikerül képeket lopnom, amennyiben Klara fotózott, addig is itt a kissé idealizált látványterv.

van egy új szobatársam

Ideiglenesen, mert jó arc és igazán nem sok vizet zavar, csak indokolatlanul sok helyre van szüksége. Mondtam neki, hogy ez így nem mehet tovább, mert még a müzlimhez is csak akrobatamutatványok árán férek hozzá. Úgyhogy attól tartok, kénytelen leszek száműzni az alagsorba. Ha meg merem kérdezni a házinénit.
Hosszas huzavona után sikerült egyébként hozzájutnunk a csehtanárnőnk férjének a barátjától, úgyhogy legalább third-hand. De ingyen adták és hibátlanul gurul, ez a lényeg.

Gyanítom, ez a fenti kép külső szemlélő számára nem földöntúli látvány, de nekem a leggyönyörűbb volt, amikor ma először leteszteltem a város környéki bicikliutakat.
Zseniális élmény volt. A bicikliút mintha kissé véletlenszerűen lett volna kiépítve (fogalmam sincs, hogy mi a normális egy bicikliút esetében, de ez hol gyárak közt, hol egy falu főutcáján vezetett, és néha száz méterre megszakadt), de akkor is, körülbelül fél éve nem bicikliztem, és most jöttem rá, hogy mennyire kellett már ez. Kimozdulni a városból, más szemszögből látni a jól ismert tájat, és alaposan kifáradni.
Úgyhogy bízvást mondhatom, hogy szép napok várnak még ránk a kedves Honzával (de lehet, hogy Petr lesz a neve, ezt még meg kell tárgyalnom Klarával, ha visszajött a prágai hosszúhétvégéjéről).

tavasz in the city

Jó ideje nem írtam már, leginkább, mert nem volt miről... az elmúlt hetet végül is békésen és sorsomba belenyugodva otthon töltöttem, alaposan meggyógyultam és kipihentem magam, és még arra is rájöttem, hogy ez volt az én nyári szünetem, mert július végéig dolgozni fogok.
Rémesen kevés időm van már hátra, három hónap, és ugyan még mindig mondhatom, hogy ez tulajdonképpen a harmada, már kezd világvége-érzésem lenni. Ami nem is rossz, mert legalább van motivációm tényleg beosztani az időmet (már csak meg kell tanulnom hétköznapi körülmények között is reprodukálni ugyanezt). Csehtanulás ezerrel folytatódik, a munkahelyemen franciát már úgyse fogok tanítani, de még mindig felbukkannak új angolosok, úgyhogy ez is rendben van. És szándékomban áll körbeszaladni az egész környéken meg azokon a csücskökön, amelyekbe még nem jutottam el (néhány kastély meg egy skanzen a közelben, egy túra a dél-morva borvidéken, ami legelőször szerintem decemberben merült fel, és még Plzeňbe is feltétlenül el szeretnék nézni, csak drága a jegy).
De a legmeglepőbb az, hogy a város is tartogat még meglepetéseket, a leggyönyörűbb Baťa-korabeli áruházban rábukkantunk egy hatalmas bioboltra, a háztól öt percre egy tündéri kézműves boltra, meg egy jól eldugott strandra. Egyébként is, a múlt héten minden vezényszóra virágba borult, és az őszi bokáig érő avar után már el is felejtettem, hogy mennyire zöld ez a hely. Tényleg elképesztő.

Ez az utca teljes hosszában, mindkét oldalt ezekkel a rózsaszín fákkal van szegélyezve.  Mit sem sejtve sétál az ember egy alapvetően unalmas utcán, befordul jobbra, és hirtelen nem biztos benne, hogy jól lát.

A végre nyitva hagyható ablak miatt is újabb felfedezéseket tettem: itt vagyunk öt perc buszútra a központtól, és a város két legforgalmasabb sugárútja közötti százméteres sincs sávon teljesen vidéki hangulat uralkodik, fűnyírók berregnek, gyerekek üvöltöznek, nénik üldögélnek műanyag székekben és néha szalonnasütésillat lengedezik.

Ugye, hogy zöld? De attól még a felső úton rendszeresen kamionok és szirénázó mentők húznak el.

Holnap pedig elmesélem a hercegnőket meg a banyákat...

fényképalbum

Tavaszvaan! És újabban ilyenek a naplementéink. Valószínűleg a környéken fellelhető legjobb kilátást fogtam ki.

Ha ezt a hétfőt nem számítom bele, akkor már két és fél hetet töltöttem betegállományban édeskettesben a légúti fertőzésemmel. Szinte már hiányozni fog.
Azért a múlt hétvégén, amikor ideiglenesen javulni látszottam (hogy aztán hétfőn elmehessek dolgozni, és megint lázasan essek haza), elnéztünk Olomoucba. Eddig egyszer sem fényképeztem ott, ezt az utókor kedvéért most bepótoltam, a többiek meg jól szórakoztak azon, hogy japán turistát játszom.
Először azt akartam írni, hogy Olomouc kisváros, aztán utánanéztem, és rájöttem, hogy igazából harmincezerrel többen laknak ott, mint Zlínben. Viszont a történelmi belvárosából hatalmas területen ki vannak zárva az autók, órákig lehet kószálni a sétálóutcákon, ez lehet az oka a kisvárosias benyomásnak.

Pedig van itt minden, ami kell, hét közben állítólag hatalmas az élet, mert több egyetem is van itt. Mi hétvégén csak néhány turistával és vakmerő helyivel találkoztunk össze, zsúfoltnak igazán nem volt mondható a város (a diákok hazamentek, a helyiek meg kirándulni, mert mániákusan járnak a hegyekbe, télen-nyáron).

főutcaféle, messzeségben a katedrális

A főtér elég meglepő látványossága Csehország legnagyobb barokk szoborcsoportja, ami tulajdonképpen egy oszlop, és hálából építették a 18. században, amiért végre vége lett a pestisjárványnak. A szobor mögött a városháza van, a többi épülettől elkülönülve, csak úgy a tér közepén. Órajátéka is van neki (abban a kapuszerűségben bal felé), amiben az a remek, hogy a figurák szocreál stílusban készültek, úgyhogy  leginkább keményen dolgozó proletárokat ábrázolnak.

A város tele van templomokkal, gyanítom, azért, mert valaha püspöki székhely volt (talán még most is az). Azt hiszem, ez a jezsuitákhoz tartozik (felkészült vagyok ám a háttérinfókból):

pénz, az biztos volt az egész városban.

Ez pedig a zseniális kilátás Silvi barátnőm konyhájából (szintén hatalmas forgalommal). A bal szélen lévő templomot egyébként most már könyvraktárnak használják.

Aztán fölmásztunk még egy templomtoronyba is, négyszázvalahány lépcsőn. Biztos mondtam már, a tornyok és a kilátók a gyengéim, de újra és újra lenyűgöznek a városok felülnézetből.

sok-sok templomtorony (balról jobbra: régi kolostor a város szélén, ahol szintén jártunk, a katedrális, a jezsuita templom, ez meg itt az előtérben valószínűleg ahhoz a templomhoz tartozott, amibe felmásztunk)

püspöki palota és városháza

Aznap, az első tavaszi napon nagyon mehetnékünk volt, úgyhogy kigyalogoltunk ahhoz a bizonyos volt kolostorhoz és hirtelen falun éreztük magunkat.

szántóföld a domboldalban

A kolostorhoz közelebb érve kissé zavarba jöttünk, mert kiderült, hogy az épület kórházként is működik. Azért beszöktünk (egy lélekkel sem találkozva odabent, csak a belső udvaron), és valószínűleg ez a leggrandiózusabb kórház, amit eddig láttam.

csillár vagy diszkógömb

semmire sem használt óriási csarnok, csak a méretek érzékeltetése végett

A városba a lakótelepen keresztül sétáltunk vissza, íme néhány őrültre festett panel a sok közül. 

az működik, ha átszökünk a zöldhatáron?

Mert így akarunk júniusban Krakkóba menni: elvonatozni a lengyel határig, a félbevágott városig, ott szépen átsétálni a hídon Polskába, és a túloldalon felszállni a Krakkóba tartó buszra. Így a legolcsóbb. 

A félbevágott várost, Česky Těšínt/Cieszynt egyébként még nem említettem, pedig már jártam ott néhányszor. Így szeli ketté a cseh-lengyel határ, a híd egyik fele Csehország, a másik Lengyelország.

és csak úgy átsétálni a hídon Lengyelországba soppingolni elég laza. meg olcsóbb is.

Egyébként semmi nem történt a héten, ahogy az várható volt, döglöttem itthon és nagyokat aludtam, és mostanra többé-kevésbé felkészültnek érzem magam a jövő hétre, pénteken és szombaton lesz A Nagy Dobásunk. Angolos workshopot tartunk Klarával... holnap remélhetőleg lediktálja nekem Prágából telefonon a füzetéből a vázlatunkat, ami alapján kidolgozom a  részletes tervet, amit hétfőn prezentálni fogunk a főnöknek. Hát így állunk. De azóta kevésbé aggódunk, mióta kiderült, hogy a főnökünk irreálisan magasnak tűnő összeget (úgy nyolcezer forintot) akar kérni a résztvevőktől, úgyhogy kétséges, hogy egyáltalán bárki is fel fog ott bukkanni. Egyébként sem túl jó a marketingünk.
Itt is tavasz lett azóta, mivel nemigen jártam még odakinn, annyit érzékelek belőle, hogy naphosszat nyitva lehet az ablakom, mert kell az oxigén. Úgyhogy lelkesen tódulnak be a hangok, csicseregnek az őrült madarak, az egyik kertben megint hosszú percekig nyomkodják a csipogós játékot a kutyának, és a kedvencem, amikor hallani lehet, ahogy fent elzörög a troli a Štefánikován.

Volt egy szép naplementénk is, bár ez annyira nem látszik a képen. (Szerintem mostanra már teljesen megkattantam volna, ha a szomszéd házra nyílna az ablakom, mint Klarának.)

határsáv

A hazaérkezés igazából már Pozsonynál elkezdődik, mert a szlovák vagonok a csehekkel ellentétben épp annyira lepukkantak és graffitisek, mint egy átlagos máv-szerelvény. Aztán kicsit később, a kupéban a határ pontos elhelyezkedéséről tanakodó angol párral folytatódik, akik megcsodálják a Dunát, és a kalauz Szob utáni mogorva jónapotjával tetőzik be. Levezetésnek meg ott vannak az omladozó támfalak a vízparton, a teletaggelt kerítések és a műmediterrán házikók. Kőbánya táján még egy lelkes első telefonhívás haza, vagy bárkinek bárhová, csak magyarul, végre.

Az az öt nap piszok gyorsan elszállt, semmire sem volt elég, még egy rendes alvásra sem, feleannyi emberrel sem beszéltem, mint amennyivel szerettem volna, nem tanultam csehet, nem készültem fel az angolóráimra és nem stoppoltam meg egy árva zoknit sem, pedig esküszöm, nem lustálkodtam többet a feltétlenül szükségesnél. Viszont összebarátkoztam a húgommal, aki ennyire cuki (és úgyis mindenki, pláne a jóindulatú nénik az utcából, azt fogja rá hinni, hogy a lányom, de ez csak még szórakoztatóbbá teszi a dolgot):    

Hát ezért nem volt semmi kedvem visszajönni.

A nemakarokvisszajönni állapot természetesen abban nyilvánult meg, hogy a visszaúton már nem voltam teljesen használható, és mire hazaértem, már egyértelműen belázasodtam. Nálam ez így működik. Doktornéni egész jövő hétre kiírt, ez túlzásnak tűnt, de bár nem látszom betegnek (például nincs negyvenfokos lázam és nem ömlik belőlem a takony), komoly megpróbáltatást jelentett ma délelőtt, hogy elsétáljak az öt percre lévő boltba néhány alapvető cikkért.
Úgyhogy most megnézek hatmillió filmet, mert az agyam lassan visszanyeri a normálishoz közeli kapacitását, és őszinte meglepetésemre keresztrejtvényt is fejtek csehül, az egytizede már megvan (hülyebiztos rejtvény a vonaton kirakott magazinból, és a sors kezének érzem, hogy szerepel benne a máv is).

És kedves tél, tudod, hogy imádlak, és tökjó, hogy idelent a völgyben már csak eső szitál és lassan eláztatja az utolsó hófoltokat is a kis kockaházak tövében, de tényleg úgy gondolod, hogy ez az állapot fent a hegyekben helyénvaló április ötödikén? (Költői kérdés volt, meg sem fogok lepődni, ha anyák napján elkap egy hóvihar, de novemberben majd lassan elővehetem a rövidnadrágokat.)