az elég ijesztő

Hogy Klara, aki egy elvarázsolt művészlélek, és két hete még fogalma sem volt arról, hogy mi folyik nálunk, azzal fogadott, mikor hazaértem Ústiból, hogy nálatok most tényleg ez történik, majd negyedórás beszélgetést folytattunk az aktuálpolitikai helyzetről.

hosszúhétvége folyt.

Spontán elsétálgattunk fél tízig Prágában Martinnal meg a csajával, aki Prágában önkéntes, gyönyörű ívet leírva a teletömött Vencel tértől a kedvenc metronómos hegytetőmig. Aztán rossz pályaudvarra mentünk, és a délutánt egy dicsőséges sprinttel és síneken átkecmergéssel koronáztuk meg... de elértük a vonatot.
Martin amúgy zenei zseni ötféle hangszerrel a szobájában, és az EVS-ét is főleg ez határozza meg. A rendkívül fárasztó hétfői munkanap úgy kezdődött, hogy tízkor keltünk, workshopot tervezett, aztán kikérdeztük egymástól a cseh szavakat, és fél négykor elindultunk ebédelni a városba meg kóruspróbára. Aztán zongorázni tanított egy németül is beszélő, random nyolc év körüli kisfiút, akinek annyira nem jött be az ötlet, én meg mérsékelten jól szórakoztam, amíg németül fegyelmezte.
Aztán a kedvenc kocsmájába, ahol a fogyasztást egyszerűen az asztalunkra dobott cetlire írta a tulaj, és egy idő után a törzsvendégek előkapták a gitárjukat (oké, Martin igazából a harmonikáját hozta, komolyan) és jammelni kezdtek. Főleg őskori cseh számokat. De csak éjfélig.
Másnap kissé kómásan ebédet főztem magunknak meg a másik két, szintén önkéntes lakótársnak, aztán az angol lánnyal még elugrottunk Teplicébe, ez egy helyes kis fürdőváros húszpercnyi útra. Szóval semmi különös, láttunk már ilyet életünk során, de azért találtunk helyes vadkacsás tavat, Beethoven lakta házat meg hangszerboltot.

És már indultam is haza, Prágában persze épp láttam elmenni a vonatomat, úgyhogy lerohantam az információhoz, ahol a néni közölte, hogy pendolinóval Olomoucban utolérhetem, így kerültem Csehország egyetlen pótjegyes vonatára, ami annyival nem is volt gyorsabb (talán tíz perccel előzte meg a nevezetes zlínsky expresst), és ez volt az egyetlen extrája.

Azóta a csütörtök és a péntek ittlétem legelfoglaltabb két munkanapja volt (tizenakárhány gyerek a bölcsiben, úgyhogy muszáj volt segíteni sétálni vinni őket), megint kicsit több diákkal és englishday-szervezéssel. Nemrossz.

sc pendolino

Csakis a mozdony elejére szerelt webkamera élménye miatt nem éreztem kidobott pénznek a hetvenkoronás helyjegyet.

konzervposzt a vonatról

Amikor ezt írom, vasárnap délután, épp Prágába tartok, lehetetlen nevű kisvárosok mellett húzunk el, és nemrég megtalált cseh zene szól a fülemben.

(tökéletesen visszaadja annak a helynek a hangulatát, ahol a hétvégén voltam, valami olyasmiről szól, hogy vigyázz magadra az erdőben, mert jön a rém és megesz. mindezt hallás után értettem meg, és nagyon boldog voltam. ha megtalálom a dalszöveget, pontosabb magyarázattal is szolgálok.)

Valahol Brnótól nem messze voltunk a semmi közepén egy hatalmas régi házban, ami szálláshelyként fog üzemelni, ha március végén elkezdődik a  szezon. Mi azért voltunk ott, hogy nap közben rendberakjuk a ház környékét, cserébe este az ott dolgozó olasz önkéntes főzni tanított, a társaság Klara onarrivalja volt, meg néhány vállalkozó kedvű cseh. A lustulós városi életmód után jól esett egész nap kint lenni, és a télen összegyűlt dzsuvát gereblyézni, meg szögeket kiműteni az építkezés után maradt gerendákból. Szóval még mindig érzem a hátam, és egy fantasztikus akcentusú ír csávótól azt is megtanultam, hogy hogyan kell szakszerűen feszítővasat használni, valamint ha valaki valaha is fül alakú tésztát szeretne enni, ahogyan azt Olaszországban elképzelik, csak szóljon nekem.
Innen indultam el ma ebéd után, elindultam gyalog a faluba a brnoi vonathoz, szerencsére félúton még egy autót is sikerült lestoppolnom, véletlenül ugyanarra a vasútállomásra tartottak, ahová én. Aztán felszálltam erre a Bécsből Prágába tartó fantasztikus EC-re, ahol az ajtók gombnyomásra nyílnak és konnektor van az ülések mellett. Prágában Martinnal találkozom az onarrivalról (ő Ústi nad Labemben önkénteskedik az ottani KIE-nél, ez a végcél), a tervek még ismeretlenek, de magunkat ismerve annyira rossz dolgunk nem lesz.
És hogy még inkább ugráljak az idősíkok közt, azt is elmondom, hogy ezen a héten alig volt időm bármire is, mert hétfőn és szerdán este fejeztem be az angolóráimat (volt ebédszünetem napközben, de akkor is), csütörtökön hangversenyen voltunk az erasmusosokkal, pénteken pedig rohantunk, hogy elérjüük a vonatunkat, ami a Svycárnába (a hétvége helyszíne) ment. Meg felfedeztük a város legeldugottabb helyeit (ez tárasaágban valahogy egyszerűbb), és annyi helyre kellene még elmenni. Tervezünk egy englishday nevű angoltanulós hétvégi eseményt Klarával, megsokasodtak az angolóráim, bár a franciatanításról meg a kreatívkodásról már lemondtam. De minden kedden én találom ki a bölcsisek festegetős foglalkozását, ez is valami, és igazán felemelő élmény látni, hogy jól szórakoznak a drága lelkek.

csehül állunk (először és utoljára ezt a poént)

Csehóra megvolt, végre, most én voltam az önbizalomhiányos diák, aki még lassan rakja össze a mondatokat, ez a tömény angoltanítás után egészen újszerű élmény volt. A tanárnő egyébként jóarc és megígérte, hogy elmegyünk majd koncertre meg sörözni... kétgyerekes anyuka, én is ilyen akarok majd lenni.
Emellett az elmúlt két napom leginkább a felvi jelentkezés körül forgott, tíz perce megszültem a döntést, hogy nem fogok egy hatodik nyelvet megtanulni, inkább beírom a nemzetközi tanulmányokat elsőnek. Magas a pontszám, hátha nem is vesznek fel. És az, hogy Az e-felvételi jelentkezési funkcióit a jelentkezési határidőnek megfelelően 2013. március 1-én éjfélig használhatja!, úgyis azt jelenti, hogy holnapig még változtathatok rajta, nem?
A kettes számú persze az orosz szak lett, ha már tulajdonképpen amiatt jöttem ki ide, de megijedtem a tömény nyelvészettől és 19. századi orosz irodalomtól, ami ott rám várna, és nagyon remélem, hogy a nemz.tan.-nal több választásom lesz egyetem után. A nyelvszak után egyedül a tolmácskodást tudom elképzelni magamnak. És ha azt egyszer megunnám, akkor mi lesz?
Milyen lehet vajon tízévesen eldönteni, hogy az életem értelme csakis a humánkineziológia lehet, amellett tűzön-vízen át kitartani, és negyven év után elégedetten nyugdíjba menni. Úristen, korántsem nekem való, de ezt leszámítva milyen kellemes lehetne. Arról nem is beszélve, hogy ha kicsit határozottabb elképzeléseim lennének a jövőmet illetően, akkor most nem kellett volna itthon maradnom mindezeken filózgatni, hanem elmehettem volna sörözni Klárikámmal meg Hankával, a kolléganőnkkel.
Oh wait, most jut eszembe, hogy ha határozott elképzeléseim lennének, most nem is ebben az országban lennék... úgyhogy végülis minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon.

ezt én is meg akartam írni

...de megtaláltam egy másik EVS-blogon szuperül leírva, és ajánlom mindenkinek.
Kötelező olvasmány, azoknak, akik már mennének, meg azoknak is, akik nem értik, hogy mi ebben a jó.

http://norwaysoul.wordpress.com/2013/02/16/faq-1-mi-az-evs/

Egyébként ma eltévedtem, és találtam egy szép házat. Nem gondoltam volna, hogy ilyenek léteznek ebben a városban.

first world problems

Tulajdonképpen mindennek az az oka, hogy Csehországban ezen a héten van a tavaszi szünet, remélem, azért nem ez a tavasz.

Így egész héten csak félgőzzel működünk, ketten mindennap szabadságon vannak és holnaptól főnökünk sincsen. A különböző tornaórákat sem tartják meg, így esett, hogy ma én maradtam utolsónak angol után, és a tornások helyett nekem kellett bezárni az összes ajtót. Először is, nem találtam a játszóház villanykapcsolóját. Felhívtam hát Ivanát, aki a hangokból ítélve éppen a sícuccát pakolta családilag, és aki elmagyarázta, hogy a kapcsoló a fal közepén, egy drapéria mögött van, cseh észjárás szerint. Ezután összeszedtem a holmim, és megpróbáltam bezárni a főajtót. Nem ment, pedig a kulcs illett bele. Öt percig próbálkoztam, de sehogy sem sikerült. Lementem a portásnénihez, akinek egyébként is le kellett volna adnom a kulcsokat, segítséget kérni. Az ablak mögött egy számomra érthetetlen felirat vírított, miszerint elmentem (...valahová, amit nem értettem). Aztán befutott, ölében a kisunokájával, én meg ékes cseh nyelven előadtam neki a problémát. Az ötödik próbálkozásra meg is értette, hogy itt valami nincs rendben, úgyhogy végre velem jött ahhoz a bizonyos ajtóhoz... ahol is közölte, hogy ezt az ajtót neki kell zárni, ne is törődjek vele.
A gonosz cseh ajtókat jól jellemzi, hogy a szobám ajtaját esetenként nem lehet bezárni, a közös fürdőét meg kinyitni. Aztán találkoztam még templomajtókkal, múzeumok kétméteres-vaskilincses ajtajaival, áruházak bejáratával, liftajtókkal, amik mind nem akartak kinyílni vagy becsukódni. Tudom, tudom, ez bárhol a világon megeshet, de itt mintha túl gyakran történne meg, nem csak velem, mással is. A cseh ajtók szellemei nem szeretnek engem.

Nyugis hétnek nézünk elébe, a bölcsiben öt-hat gyerek lesz, szerdán talán már megtartják a csehóránkat, valamikor úszni is elmegyünk, és a síelésről sem tettünk le, bár a hó nagy része itt is elolvadt. De remélem, ébredek még arra, amire szombaton is (óriási pelyhek, tíz centi hó, ami délutánra elolvad):

Ez egy otthonmaradós hétvége volt. Meglátogattam Olgát a koliban, elkezdett gitározni tanítani, vasárnap meg  Arianéval  találkoztam Holesovban, és megnéztük a kastélyt... kívülről, mert télen minden zárva van.