Geoffrey* szerdán megkérdezte, hogy szombaton eljöhet-e Zlínbe, mert neki feltétlenül utaznia kell hétvégente. Mondtam, hogy persze, várom, vártam is egész szombat délelőtt, aztán megírta, hogy fél négykor jön. Lementem elé a buszpályaudvarra, megnéztük a felhőkarcolót, bevásároltunk a vacsorához, mondta, hogy együnk jó sokat a holnapi nagy út előtt. Milyen nagy út, néztem rá, ő meg vissza, hogy nem megyünk Karlovy Varyba a lidl-ös jeggyel? Dehogynem, jövő szombaton, nem láttad, hogy a lidl-ös jegy csak szombati napokra jó?
Ezt a vonatjegyet értelemszerűen a Lidlben árulták kemény kétszáz koronáért, és a következő három szombat valamelyikén használható fel, egész nap korlátlanul lehet vele vonatozni. Úgyhogy kinéztem Karlovy Varyt, mert az épp az ország másik csücske, és csak az odaút hétszáz korona lenne enélkül a jegy nélkül. Zárójel bezárva.
Otthon összeraktuk a kis szatyromba a vacsora hozzávalóit, levonultunk vele a konyhába, közben kaptam együttérző megjegyzéseket, hogy így azért nehéz megtalálni a motivációt a főzéshez, ha két emeletet kell hozzá lemászni. Na ugye. Minden nagyszabású fogadalom ellenére még mindig nem főzök naponta, viszont készkaját sem veszek, hurrá.
Valami csoda folytán majdnem hibátlan currys csirkét alkottam, és pantomimmel még dugóhúzót is sikerült kérnünk a konyhába betévedő csajtól. Nem ettem még ilyen kulturáltan a saját szobámban, asztalnál, terítékkel, friss kaját, ez csodaszámba megy.
Kitaláltuk, hogy másnap, ha már nem Karlovy Vary, legyen egy másik fürdőváros, Luhačovice, az csak huszonöt kilométer Zlíntől. Odafelé busszal mentünk (most buszoztam először Csehországban, és megtudtam, hogy a jegyet nekem kell letépni, ha kinyomtatta a kis gép), visszafelé legalább félútig gyalogolni akartunk. Luhačovicében először természetesen a turistáknak való városközponttal ellentétes irányba indultunk el, a panelek közé, aztán megtaláltuk a jó irányt. Gyönyörűséges kis város, a főút mentén végig régi, díszes villákkal (igyekszem szerezni képeket).
Már elmúlt dél, mire odaértünk, úgyhogy kerestünk egy pékséget. A városban szerintem körülbelül kettő van, sikerült egy igen lepukkantnak tűnőt találnunk, de életem talán legjobb sütijeit hoztam el onnan. Nem tudom, a csehek mit tesznek a sütik töltelékeibe, én egy kis alkoholra gyanakszom, de az egyszerű mákoskifli is szenzációs volt, a lekváros fánkról nem is beszélve. És még helyi gyártású, minden mesterséges anyagtól mentes chipset is árultak.
Az infocentrumban a lány csak németül és oroszul tudott, úgyhogy megint kevertük a nyelveket, amit egyébként nem szeretek (ezt okolom a ma reggeli "hm, washni kéne" gondolatom miatt). De legalább jól elmagyarázott egy olyan utat, ami sokkal bonyolultabbnak tűnt annál, amit a térképről kinéztünk. Elindultunk hát fel a hegyre, a tetejéig nem is volt gond, de ott egy autóút keresztezte az ösvényt, és a túloldalt elveszett a jelzés. Fél óra kóválygás után inkább elindultunk lefelé az autóúton, egy idő után elő is került mellettünk a sűrűből a megfelelő turistajelzés. Úgyhogy a cseh turistatérképeket is fenntartással kell kezelni, mert ők sem egyeznek mindig a felfestett jelekkel, welcome to the Czech Republic.
Az újabb hegytetőn lélegzetelállító panoráma volt, ez lehetett az utolsó szép őszi nap. Aztán rájöttünk, hogy a völgyben Luhačovicét látjuk, és félúton sem járhatunk még, mármint a félúthoz képest félúton. Értitek. A félutat egyébként a Provodov nevű falu jelentette, ahonnan kettőkor és hatkor ment busz Zlínbe, ezt megnéztük még otthon. Sejtettük, hogy egészen Zlínig elgyalogolni túl hosszú lenne egy délutánra.
Provodovig már zökkenőmentes utunk volt, azt leszámítva, hogy beleléptem egy jól álcázott, de bokáig érő pocsolyába... nem baj, akadt pótzokni. Provodovba már négyre odaértünk, mit tesz ilyenkor a fáradt utazó? Természetesen megkeresi a kocsmát, ahol elüldögélhet, de a kocsma, úgy tűnt, zárva van. Tehát kimentünk a faluszélre, és életükben először stoppolni kezdtünk. A harmadik autó meg is állt, de csak a következő faluig tudott vinni, ott meg már ránk sötétedett, és senki nem állt meg, ezért újra kocsmakeresésbe fogtunk. Fél órát sétáltunk, közben legfeljebb négy emberrel találkoztunk. De lőn, aki keres, talál, abban az épületben, amin az odaúton jót röhögtünk, hogy milyen csúf betonkocka, találtunk egy sörözőt. Az elmúlt negyven év múlandó divathullámai mit sem változtathattak rajta, mindössze egy plazmatévé került fel a plafonra, de azon is egy indiánfilm ment.
Másfél óra múlva jött is a busz, addig kisebb feltűnést keltettünk az angol nyelvű kommunikációval, de legalább már biztosan tudok autentikusan két sört kérni (dvakrát pivo, csak úgy mondom). És miután Zlínben felraktam csórikámat a buszra (még legalább három órát utazott hazafelé), a troliról leszállva belenyugodtam, hogy Csehország kiszámíthatatlan. Először egy hálóinges-köntösös nénivel találkoztam a koli előtti sarkon, aki szemlátomást várt valakire, majd a sarkon befordulva egy igazi sünivel. Jövök az erdőből, és erre a házam előtti járdán találkozok az első állattal. Addigra már annyira kivoltam, hogy reflexből megsimogattam a kis aranyost.
*szintén önkéntes, és mielőtt valaki megkérdezi, mert nem egyértelmű a név alapján, fiú. csak mert anya megkérdezte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése