Mindentől elmegy a kedvem ilyen csúnya szürke időben (igen, ilyen egyszerűen is tudok működni), de mégiscsak két hónapja vagyok itt, úgyhogy összeszedem magam, és írok valami összegzésfélét. Szokás szerint nyögvenyelősen, mert nem túl sokat aludtam a hétvégén, éljenek a hajnali vonatok.
A helyzet javul, és remélem, hogy még erőteljesen fog is. Sokat dobtak rajta az angolórák, van már öt apró csoportom, és kifejezetten élvezem a tanítást. Mert jó dolog, csak rémesen fárasztó. Most jövök rá, milyen zseniális teljesítmény, ha valaki hatvan percen át le tudja kötni a diákok figyelmét, és lehetőleg meg is tanítja őket valamire. Őszinte tiszteletem az összes tanáromnak, aki annak idején képes volt erre. A készülésről ne is beszéljünk, te jó Isten, szerintem legalább annyi időbe telik levadászni a feladatlapokat, mint amennyi idő alatt megcsináljuk őket. És még az is furcsa, hogy én vagyok az, aki az utasításokat adja. Még meglepőbb tud lenni, hogy akkor is megcsinálják, amit mondok, ha kellő határozottsággal teszem, és akkor is, ha nem. Ezen a téren még van mit fejlődnöm (meg még mennyi másikon).
Társasági életem gyalázatosnak mondható, a hétvégéket kivéve, amikor mindig valakihez vagy valakivel utazom. A holnap kivételes lesz, hokimeccsre megyek Markétával meg a lakótársával, előtte meg az Uherské Hradiste-i önkéntesek mentorával találkozom, szerencsére a lány itt tanul Zlínben. Jövő héten megyek egy másik ifjúsági klubba (milyen hülyén hangzik magyarul, valaki mondjon rá jobb kifejezést) társasjátékdélutánt szervezni, remélem, ott is megismerek néhány helyi embert.
Persze a legjobb az lenne, ha elindulna a kreatívkodásom meg a filmklubom, nagy nehezen el is készítettem a tervezeteket, most már úgy tűnik, jövő héten... vagy azután... azért is megy minden lassan, mert a kommunikáció még nehézkes, de egyre találékonyabbak vagyunk. Persze jobban tettem volna, ha hamarabb elkezdem mindezeket kitalálni, de őszintén szólva túl lassan esett le, hogy mindent magamnak kell megszerveznem, és senki sem fog túlzottan rajtam lógni, hogy alkossak már valamit. De azzal nyugtatom magam, hogy még mindig csak az egyötödénél tartok... viszont mire karácsonykor hazamegyek, ez már az egynegyede lesz, és addigra illene minden tervemet megvalósítani.
Ez van most, most pedig megyek és megnézem, hogy érzi magát a sütim két emelettel lejjebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése