Csehóra megvolt, végre, most én voltam az önbizalomhiányos diák, aki még lassan rakja össze a mondatokat, ez a tömény angoltanítás után egészen újszerű élmény volt. A tanárnő egyébként jóarc és megígérte, hogy elmegyünk majd koncertre meg sörözni... kétgyerekes anyuka, én is ilyen akarok majd lenni.
Emellett az elmúlt két napom leginkább a felvi jelentkezés körül forgott, tíz perce megszültem a döntést, hogy nem fogok egy hatodik nyelvet megtanulni, inkább beírom a nemzetközi tanulmányokat elsőnek. Magas a pontszám, hátha nem is vesznek fel. És az, hogy Az e-felvételi jelentkezési funkcióit a jelentkezési határidőnek megfelelően 2013. március 1-én éjfélig használhatja!, úgyis azt jelenti, hogy holnapig még változtathatok rajta, nem?
A kettes számú persze az orosz szak lett, ha már tulajdonképpen amiatt jöttem ki ide, de megijedtem a tömény nyelvészettől és 19. századi orosz irodalomtól, ami ott rám várna, és nagyon remélem, hogy a nemz.tan.-nal több választásom lesz egyetem után. A nyelvszak után egyedül a tolmácskodást tudom elképzelni magamnak. És ha azt egyszer megunnám, akkor mi lesz?
Milyen lehet vajon tízévesen eldönteni, hogy az életem értelme csakis a humánkineziológia lehet, amellett tűzön-vízen át kitartani, és negyven év után elégedetten nyugdíjba menni. Úristen, korántsem nekem való, de ezt leszámítva milyen kellemes lehetne. Arról nem is beszélve, hogy ha kicsit határozottabb elképzeléseim lennének a jövőmet illetően, akkor most nem kellett volna itthon maradnom mindezeken filózgatni, hanem elmehettem volna sörözni Klárikámmal meg Hankával, a kolléganőnkkel.
Oh wait, most jut eszembe, hogy ha határozott elképzeléseim lennének, most nem is ebben az országban lennék... úgyhogy végülis minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése