hétvége

Jelentem, túléltem a kiselőadást. Reggel még volt némi kavarás, hogy ki jön velem az előadás első felét megtartani. Végül Markétának (aki szintén a bölcsiben dolgozik) úgy kellett beugrania, aznap látta először az anyagot, amiről beszélnie kellett. De így legalább nem autóval vittek, hanem mehettünk busszal a gimibe, visszafelé meg inkább lesétáltunk a hegyről, ezzel tetemes mennyiségű szabadidőt szerezve. Kis aljasok vagyunk, de hát mindössze három gyerek volt a bölcsiben aznap.
A mű itt tekinthető meg (Nusit az on-arrivalon kaptam, meg kellett különböztetni a jelenlévő négy Annát). Szerintem tűrhető lett, és a legjobb, hogy utána oda is jött egy lány, hogy szeretne francia nyelvvizsgára felkészülni. Nem lesz könnyű, de megpróbálom, mostanában leginkább a franciát hanyagoltam el...
Tegnap itt volt Ariane, aki körülbelül negyven kilométerre önkénteskedik tőlem Holešovban. A tiszteletére még főztem is - hétköznaponként nehezen tudom magam rávenni, hogy a rántottánál bármi bonyolultabbat előkészítsek, majd lemásszak vele a közös konyhába főzőcskézni. De még itt figyelt a hűtőmben egy cukkini, és tisztességes tésztaszósz lett belőle. Aztán közösen almáspitét sütöttünk, fazékban, mert egyikünknek sincs tepsije vagy tortaformája. A sütőnk különlegessége pedig, hogy kétszázötven fokra kell felcsavarni, hogy száznyolcvanat produkáljon, de azért szeretjük... végre házi sütihez juthattunk.
Természetesen a felhőkarcolóba is felmentünk, nem lehet vele betelni. Lefelé menet hatalmas szerencsénk volt, nem a szokásos lifttel mentünk, hanem a Batáéval: ő az a gyáros, aki tulajdonképpen az egész várost megtervezt(et)te, a felhőkarcolóban régen a vállalat irodái voltak. Bata irodája történetesen egy liftben volt berendezve, hogy bármelyik szintre gyorsan eljuthasson, ha gond van. Ez a lift körülbelül nyolcvanéves, általában kiállítási tárgy, de még működik, és most beindították egy körre. Valamelyik itteni dolgozó rokonának születésnapja volt, és a liftezéssel lepte meg az ünnepeltet... ide lógtunk be véletlenül. Liftező irodában németül társalogni csehekkel, nem rossz.
Felraktam Arianét a buszra, és épp hazaértem, amikor Sabináék hívtak, hogy mindjárt odaérnek hozzám, és visznek kocsmázni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de a vártnál jobb volt... kezdünk összeszokni, és nem ülünk némán egymás mellett, mint eleinte. Sőt, néha már hajlandóak az esetlegesen előforduló cseh mondatokat angolul összegezni. És ha Csehországban zöld felessel kínálnak, ami nem abszint, viszont fogkrémszagú, nem érdemes meginni, mert ez valami, amit Zöldnek hívnak, mentolos, tömény cukor, és úgyis csak húsz százalék. Én szóltam.
Még egy könnyed esti sétát is tettem hazafelé, tizenegy körül, mert a buszok néha, számomra nem mindig feltűnően, betűket is kapnak. Ami más útvonalat is jelent, nekem ez esetben azt, hogy még két megállót gyalogolhatok. Nem volt rossz séta, kiderült, hogy ebben a városban mégis vannak madarak, csak napközben nem hallani őket az autóktól. Jó tudni.
Ma kiderült, hogy jóval több madár van ebben a városban, csak nem jó helyen kerestem őket (zseniálisak az átvezetéseim, nem?). Állatot az állatkertből, ugyebár. Részleteket nem tudok mondani, mert végigásítoztam az egészet (szombaton tizenegyig aludtam, ma nem hagytak), de zseniális hely, óriási műgonddal összerakva. A közepén meg úgy mellékesen egy mesebeli száztornyú kastély van.