pedig nem is történt aznap semmi

Tegnap reggel majdnem elkéstem, ebben a városban a buszok általában nem később, hanem korábban jönnek a várhatónál. Elkésés szempontjából mindegy is.
Egyébként a hétvégén lefáradt aggyal megvilágosodtam (mindig hullafáradtan esnek le az összefüggések), és rájöttem, hogy valójában mennyire meg voltam szeppenve az első két hétben. Aztán úgy döntöttem, hogy kérem vissza az otthoni önmagamat, ami mintha észrevétlenül ottmaradt volna a határátkelőnél. Úgyhogy elhatároztam, hogy ez a hetem jó lesz. Jobb. Kezdésnek megint vigyorogva ébredtem (megéri az erőfeszítést), és az dobott a legtöbbet a hangulatomon, hogy mindig tudtam, hogy mi a dolgom a bölcsiben, és nem csak tanácstalanul nézelődtem, mint eleinte.
Az elnéző mosolyokból ítélve az emberek nagy része szerint a bölcsibe játszani járok. Minden bizonnyal léteznek stresszesebb munkák is, de amíg a kölkök játszanak, addig mi körülbelül a következőkre szoktunk figyelni:
1. senki ne ácsorogjon a szoba közepén, mert először van itt és nem mer semmihez hozzányúlni
2. senki ne lógjon ki a három ajtó egyikén, és csináljon az ott lévő helyiségekben bármi veszélyeset (egy szó: konyhafelszerelés)
3. lehetőleg ne okozzanak egymásnak vagy maguknak nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket
4. ne akarja mindenki ugyanazt a játékbabát átöltöztetni, miközben három másik hever a padlón a végletekig elhanyagolva
5. és a fenti pontok következményeként, vagy csak úgy spontán ne kapjon senki sírógörcsöt, mert akkor még másik két ember is bőgni kezd. Jelenleg úgy érzem, nincs rosszabb látvány egy síró gyereknél, akiről ráadásul nem tudni, hogy miért sír, mivel nem beszélünk közös nyelvet. Elég vacakul érzem magam, amikor angolul és sikertelenül próbálom őket vigasztalni.
A sétákról meg az etetésről még nem is meséltem. De fél egyre alig várom, hogy minden gyerek hazamenjen vagy elaludjon, és leülhessünk a felnőttekkel ebédelni. Rájuk nem kell vigyázni, hogy ne kenjék össze magukat a főzelékkel, és még az egymás közti kommunikációnk is hatékonynak mondható.

Munka után Veronikával találkoztam, aki a közeli városban (Uherské Hradiste, mostantól U.H.) dolgozó négy EVS-es mentora. Lehetséges útitársak a környék bekószálásához, éljen!
Mint kiderült, a csehek nagyon szeretik Mo.-t, ő is volt már a Balatonon és Győrben. Jól megbeszéltük, hogy ugyanazokon a dolgokon bosszankodunk egymás országával kapcsolatban: az embereken, akik nem hajlandóak angolul megszólalni, és az indokolatlanul hosszú és kiejthetetlen szavakon (Székesfehérvár). Azt is közöltük egymással, hogy szerintünk sem a cseh, sem a magyar nyelvben nincsenek nemzetközi szavak, amik majdnem minden nyelvben egyformák, kivéve ezeket a kis aljasokat. Persze a csehkönyvem alapján rájöttünk, hogy bank, metró, taxi, satöbbi mindkét nyelvben létezik.
Itt kell közölnöm azt is, hogy a kedvenc cseh szavam a számítógép (hoppá... ez magyarul sem épp nemzetközi). Nem azért, mert kocka lennék, hanem mert ez a szó egész pontosan úgy hangzik, hogy pocsitacs.

Újra volt csehórám is, különböző emberek eltérően vélekednek a hasznosságáról. Sabina majdhogynem kiröhögött, amikor említettem neki, hogy az új évben már csehül szeretnék kommunikálni, és egyébként is a csehek nagy része szerint kizárt, hogy ezt a nyelvet megtanuljam. Veronika viszont mesélt egy spanyol fiúról, aki annak ellenére megtanult csehül, hogy amúgy nem akart. A legcukibb viszont Estelle, a volt francia lektorom volt, ő úgy vélekedik, hogy ha járok nyelvórára, nem lesz itt gond, nekem meg ennyi épp elég a motivációhoz.
Ennek ellenére irigykedve hallgatom csehórán a folyékonyan társalgó ukrán (vagy orosz?) lányt, aki később megsúgta, hogy nem is nagyon tudja, mit beszél, csak mindent úgy mond, ahogyan az anyanyelvén tenné.